Kevés táj oly megkapó, mint a Balaton északi partvidéke. Ha kisétálunk a Csopak feletti lejtőkre és felkapaszkodunk a kőfalak, szőlők, fügebokrok között a hegyoldalakra, elénk tárul a vízpárába vesző végtelenje. Körülöttünk minden piroslik a cserszömörce lombjától, s köztük a merev, fényes levelű tölgyek alacsonyan terpeszkednek szét a köves, szikár talajon. A törpe termetű félcserjék javában virágzanak, és a barnult fűcsomók között a vetővirág és a csillagvirág sárga, illetve kék virágai a tavaszt idézik még késő ősszel is. Van valami különös hangulata ennek a tájnak. Talán az őszi újraébredés az, amely ösztönösen a déli vidékeket, az örök tavasz világát, a mediterránt juttatja eszünkbe. A természet pedig mintha még mással is igazolni akarná a déli rokonságot: a Balaton-parti lankák enyhe klímája megtűri a mediterrán egyik legjellegzetesebb fáját, a sötétzöld, karcsú ciprust is.
Vajon milyen kapcsolat van a Balaton-menti hegyek és a mediterrán területek között? A kérdés nem új keletű, már Borbás Vince észrevette, hogy a Balaton környéke rendkívül gazdag déli elterjedésű elemekben. Bernátsky, aki már a növények társulási viszonyait is figyelembe vette, azt is megállapította, hogy a Balaton-parti hegyek déli lejtőjén oly általánosan elterjedt bokorerdők rokonságban vannak az Adriai-tenger melléki lejtők bokros, cserjés, úgynevezett „schiblják" formációjával, olyannyira, hogy annak „északi kisugárzásaként" foghatók fel. Bernátsky volt talán az első kutató, aki nemcsak az egyes kiragadott fajok déli rokonságát vette észre, hanem már a növénytakaró (vegetáció) egészének déli kapcsolataira is rámutatott. A kérdés tudományos feltárása, a kapcsolat lényegének tisztázása azonban Bernátsky után még évtizedekig váratott magára. Évtizedek kellettek, amíg egy új régió, a mediterrán „előretolt bástyája", a szubmediterrán fogalma megszületett.
Kommentek a bejegyzéshez