Nagy múltú növények II.

Az ókori ember számára, kb. az i. sz. III. századig, az írásra használt ősi anyagok közül az egyiptomi papirusz volt a legismertebb, legelterjedtebb. Legalább 3000 évig - a papír feltalálása után is - használták írásra, s még a XI. században is készítették.

A papiruszsás (Cyperus papyrus) a Nílus iszapos árterületén, a deltavidéken valamikor óriási területeken, 3-4 méter magas, sűrű, évelő bozótot alkotott. Ma már jóformán kipusztult az évezredek óta tartó folytonos kitermelés miatt.

A Cyperus a görög „kypeiros” szóból, a papír a latin papyrusból ered. A görögök a papiruszt „byblos”-nak nevezték, ez maradt fenn a biblia (= könyv) elnevezésben, immáron 4500 év óta. A papirusztekercsek készítéséről (ami lényegében máig sem sokat változott) az első leírást közel kétezer éve az idősebb Plinius (i. sz. 23-79) hagyta ránk. Igen hasonló az indián amatekéreg papír készítéséhez. Lényege, hogy a papiruszsás bélállományát vékony, hosszanti lemezekre hasogatták, és frissen összepréselték. Ha szükséges volt, akkor előbb a Nílusban áztatva puhították. A csíkokat sorban, keresztben-hosszában, szorosan egymáshoz illesztve, sima deszkalapra fektették. Ragasztották, konzerválóanyaggal átitatták, gondosan összeütögették, préselve szárították, s a felületét elefántcsonttal simára fényesítették. A kész lapokat összeragasztották, és tekercsekbe göngyölve hozták forgalomba. A megírt lapokat is tekercsekben tárolták. A szár legbelső részéből készült a legfinomabb, ún. szent papirusz, amit csak becses írások, elsősorban vallásos szövegek, fejedelmi irományok megörökítésére használtak. Kihegyezett, hasított nádszállal írtak rá.

A papiruszsás szárát számos jó tulajdonsága (szilárd, rugalmas, erős, könnyű) miatt nemcsak papírkészítésre, hanem múmiagöngyölegnek és hajókészítésre is használták. Heyerdahl is papiruszból készült hajón szelte át az óceánt 1970-ben, 6000 kilométert vitorlázva, 57 nap alatt.

Mindezek az eddig említett fakéregből, levelekből, növényi bélállományból hasított, ragasztott, szárított „papírok” nem igaziak. Az igazi papír különféle növényi rostok vizes elegyéből, merítéssel készül, és a kínaiak találták fel, valamikor a II. században.

Legáltalánosabb alapanyaga a péppé zúzott bambuszrost volt, de a korabeli papírok vizsgálata kimutatta, hogy sok más növényt, sőt textilhulladékot és faháncsrostot is felhasználtak.

A legelső papírt a kínaiak a papíreperfa (Broussonetia papyrifera) rostjából készítették i. sz. 100-200 között. Ebből a Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán szigetein őshonos, alacsony fából, az eddiginél fejlettebb eljárással, de még mindig kézi erővel, ma is készítenek írásra alkalmas papírt.

A legtöbb papírt az eredetileg Kínából származó, de Japánban is meghonosodott 10-20 méteres madakebambuszból (Phyllostachys bambusoides) állították elő. Ma is készül bambuszrostból papír, de a bambuszfélék egyéb felhasználása is igen sokoldalú. Kína és Japán legfonto­sabb ipari növényei közé tartoznak. Épületanyagtól a berendezési tárgyakig, hangszereken és közszükségleti cikkeken át a főzeléknövényig, ezerféleképpen hasznosítják.

Bár a kínaiak mindent megtettek, hogy a papírkészítés titkát megőrizzék, az a VII. században - egy szökött buddhista pap révén - Koreán át eljutott Japánba.

Ugyanebben a században már India is gyártott papírt, és 1000 körül már az arabok is ismerték a titkot. Igaz, nekik jóformán újra fel kellett fedezni a papírgyártás technológiáját, mivel sivatagi népek lévén, szinte semmi olyan alapanyaggal és eszközzel nem rendelkeztek, amivel a kínaiak. Így rostnövény híján kizárólag textilhulladékot, a merítéshez bambuszsziták helyett bronzszitákat, s ragasztóanyagként növényi gyökerek főzete helyett állati csontból főzött enyvet használtak. Kétségtelen, hogy kényszerű újításaik jelentősen előbbre vitték a papírgyártás fejlődését.