Nincs engedélyezve a javascript.

Témák

A Föld kertészeti jelentöséggel bíró növényei
A Pinus nemzetség
Általános
Balatoni Riviéra
Bambuszok
Bio növények
Borókák
Cédrusok
Ciprusok
Délközeli kertek
Egzóták a magyar kertekben
Energianövények
Érdekességek
Fenyők
Gyümölcstermö növények
Jegenyefenyők
Kerttervezés
Klimatológia
Könyvajánló
Lucfenyők
Mahóniák
Növényleírások
Növénytermesztési tanácsok
Pálmák
Pálmaliliomok
Tölgyek
Járainé Komlódi Magda

Túlvilági mezők, evilági erdők díszei I.

„Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban,



asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan,



gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti,



mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos-ágyban,



mélyen alszik, nem beszél.”



 



            Babits Mihály: A Danaidák



 



Számos temetkezési szokás van, de alig ismeretes nép vagy kor, amely virág nélkül búcsúzna szeretteitől.



Az emlékezés virágai közül egyik legnevezetesebb a rögük gyásznövénye, az óriás virágzatú, hófehér liliomféle, az aszfodélosz (Úphodelus albus). Talán azért oly ismert, mert gyakran említi a görög mitológia, és sokszor ihlette szebbnél szebb alkotásra a művészeket, költőket, írókat is. Homérosztól tudjuk, hogy az eltávozottak aszfodélosztól illatos mezőkön töltik a földi élet terheitől megszabadult, gondtalan napjaikat, és aszfodélosz, virít az alvilági Styx folyó partjain is.



Táplálékraktározó, hengeres gyökérgumói vannak. Mivel úgy vélték, hogy az elhunytak evvel táplálkoznak, sírokra is gyakran ültették. Így vált temetővirággá. A régi görög tanítóköltészetből és a római íróktól is tudjuk, hogy gumóit régóta fogyasztják. Lisztté őrölve, lepénynek sütve a keleti népek is kedvelték. Hamuba sütve, sózva, olajjal, a rómaiak ették szívesen. A középkorban egyenesen a királyok eledele névvel illették, s egyes népek, pl. Szíriában, nuortak néven ma is fogyasztják. Az is igaz, hogy sokak szerint, s ezt már Theophrasztosz is megírta, csupán ínségeledelnek jó. Az alvilági rétek aszfodélosza nálunk egyes dunántúli erdők széleit díszíti. Méteres, karcsú, fehér virágzatát a nép „királyné gyertyája” néven illeti. Hazai flóránk ritka, védett növénye.



A maja indiánok gyászszíne a sárga, s talán ez az egyik oka, hogy a mexikóiak gyászvirága a ragyogó, sárga színekben pompázó tagétesz (Tagetes patula, T. erecta, T. lucida). Nálunk bársonyos szirmai és átható illata miatt bársonyvirág vagy büdöske néven terjedt el. Latin nevét, törpe növésű alakjai miatt, állítólag Jupiter unokájáról, az etruszk mitológiai alaktól, a mindentudó, bölcs törpétől, Tagétesztól kapta. Hazája Mexikó. Egyik faját



(T. lucidus) a tűzisten, Veveteotl tiszteletére bemutatott azték emberáldozatokon, a feláldozandók arcába fújták, hogy elbóduljanak, és a tűzhalált jobban elviseljék. Valószínűleg ez is hozzájárult, hogy a tagétesz Mexikóban ma is gyászvirág. A halottak virágának nevezik, temetésre ezt viszik, a sírokat ezzel díszítik. Tagéteszt helyeznek az elhunytakért a templomba, és a halottak napi házioltárokra is. Több tagéteszfaj, részben az illóolajában, mérgező anyagokat tartalmaz. Ezért egyeseket (T. minuta) légy- és féregűzőnek alkalmaznak. A súlyosan mérgező Tagetes erectáról már Dodonaeus (kb. 1550) írta, hogy a szirmait rágcsálva, szinte szemlátomást feldagad a száj. Macskák, egerek eledelébe keverve azok rögtön elpusztultak.



Kommentek a bejegyzéshez