Belen határában, átléptük a Rio Grandét, amely itt kis patakocska formájában csörgedezett. Éppúgy nem lehet ráismerni a Big Bend Rio Grande-élménye után, mint ahogy a Dunára sem a fekete erdő aljában. A folyón túl még lágy lankák látszottak, dimbes-dombos füves síkság, s a látképet a Manzano-hegység napégette, fagy bomlasztotta köves csúcsai zárták le. Innen Belenből nézve alig hinné el az ember, hogy az előttünk magasodó Mosca csúcs 9700 láb, tehát meghaladja a 3000 m-t! Nem, hisz Belen is másfél ezer méteren fekszik. A táj szürkeségében sötétzöld foltok az embermagasságú Cylindropuntia bokrok - egy dombok közötti mélyebb fekvésű terület vízgyűjtő területén tömörültek össze, csaknem térdig érő kiszáradt növényzet között. Egy közeli sziklás domboldalban ismét megálltunk. Kaktusz nem látszott sehol, ám ahogy lehajoltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a gyepszint és a sziklarepedések világát, szinte minden lépésnél újabb kaktuszokra bukkantunk! Ez az, ami az új-Mexikón keresztül utazót könnyen megtéveszti, amikor azt gondolja, hogy Texas vagy Arizona kaktuszokba foglalt tájképe után új-Mexikóban már nincsenek kaktuszok, vagy ha van is, kevés. A Sziksás-hegység országában hatvan faj, tehát közel annyi él, mint Texasban vagy Arizonában, ahol 80 fajról tud a botanika. Ám ezek többnyire aprók, avatatlan szemnek - szerencsére - fel sem tűnnek. A Mamillaria meiacantháknak csak a termésektől megrakott csúcsa látszik ki, s a barnásszürke Echinomastusokat és Coryphantha neomexicanákat is szinte elfedte a sötét törmelék. A Toumeyákat papírszerű tüskéivel megtalálni sem lehet a sűrű növésű fű között. Helyenként parányi kaktuszkőkerteket alkotott a természet, kis termetű, legörbülő levelű Yucca baccatákkal, Coryphanthákkal és Echinomastusokkal. Feljebb, ahol a boróka (Juniperus macrosperma) és a kéttűs diófenyő (Pinus cembroides var. edulis) is megjelent, Echinocereus stramineus-párnák sárgásszürke foltjai tűntek szembe. Aztán ismét lejjebb ereszkedtünk, hogy felkeressünk egy Yucca-állományt. A rövid, szálas levelű Yucca baileyik után ezek valóban feltűnően nagyobb termetűek, szélesebb levelűek voltak. McKelvey, Yucca-monográfiájában, a Yucca glauca és a Yucca baileyi közé helyezi Yucca intermedia néven, s mindkettőtől eltérő karakterisztikus fajnak tartja. A növény biztos rendszertani helyét azonban csak a jukka-génusz rendszeres, fejlődéstörténeti feldolgozása után lehet majd eldönteni.
Már sötét este volt, amikor hazafelé hajtottunk. A kocsi reflektorfényében valami szokatlan mozgású, fekete, egér nagyságú szőrös állatka futott keresztül. „Láttál már trencsulát?” - kérdezte Kuenzler, és hirtelen megállt kocsijával. Visszaszaladtunk és a zseblámpa fényében hamarosan felfedeztük az éjjeli vadászatra indult madárpókszerű, bársonyos prémbe burkolt állatot. A félelmetes külsejű, de egyébként ártalmatlan óriás pók kissé megilletődve mászkált tenyerünkön, míg útjára nem engedtük. Új-Mexikó pusztuló, védett állatai közé tartozik, mert új-Mexikóban is kezdi már megvetni lábát az ember - nőnek a városok, s az egykori kisvárosias Albuquerque-ben ma már messzire világítanak a kisebb felhőkarcolók. De sem az oda-, sem a visszaúton nem láttunk teremtett lelket sem: végtelen halott fű- és kőrengetegnek tűnt a táj. Önkéntelenül vadnyugati romantika ragadta magával az embert, a vágy, lóháton bolyongva felfedezni új-Mexikó titkait, a hegyeket, völgyeket, amiket még ember alig látott. Tágas ország, nem vagdalta darabkákra az emberi önzőség: senkié és mindenkié! „Látod, ez itt az én birtokom” - zavart fel hirtelen Kuenzler. Körülnéztem, de nem láttam határokat - s ahogy ránéztem, elnevette magát, ő is pont arra gondolt, amire én.
Kommentek a bejegyzéshez