Kaktuszgyűjtő úton a Manzano-hegységben

Belen határában, átléptük a Rio Grandét, amely itt kis pata­kocska formájában csörgedezett. Éppúgy nem lehet ráismerni a Big Bend Rio Grande-élménye után, mint ahogy a Dunára sem a fekete erdő aljában. A folyón túl még lágy lankák látszottak, dimbes-dombos füves síkság, s a látképet a Manzano-hegység napégette, fagy bomlasztotta köves csúcsai zárták le. Innen Belenből nézve alig hinné el az ember, hogy az előttünk maga­sodó Mosca csúcs 9700 láb, tehát meghaladja a 3000 m-t! Nem, hisz Belen is másfél ezer méteren fekszik. A táj szürkesé­gében sötétzöld foltok az embermagasságú Cylindropuntia­ bokrok - egy dombok közötti mélyebb fekvésű terület víz­gyűjtő területén tömörültek össze, csaknem térdig érő kiszá­radt növényzet között. Egy közeli sziklás domboldalban ismét megálltunk. Kaktusz nem látszott sehol, ám ahogy lehajol­tunk, hogy jobban szemügyre vegyük a gyepszint és a szikla­repedések világát, szinte minden lépésnél újabb kaktuszokra bukkantunk! Ez az, ami az új-Mexikón keresztül utazót kön­nyen megtéveszti, amikor azt gondolja, hogy Texas vagy Ari­zona kaktuszokba foglalt tájképe után új-Mexikóban már nincsenek kaktuszok, vagy ha van is, kevés. A Sziksás-hegység országában hatvan faj, tehát közel annyi él, mint Texasban vagy Arizonában, ahol 80 fajról tud a botanika. Ám ezek több­nyire aprók, avatatlan szemnek - szerencsére - fel sem tűn­nek. A Mamillaria meiacantháknak csak a termésektől meg­rakott csúcsa látszik ki, s a barnásszürke Echinomastusokat és Coryphantha neomexicanákat is szinte elfedte a sötét törme­lék. A Toumeyákat papírszerű tüskéivel megtalálni sem lehet a sűrű növésű fű között. Helyenként parányi kaktuszkőkerte­ket alkotott a természet, kis termetű, legörbülő levelű Yucca baccatákkal, Coryphanthákkal és Echinomastusokkal. Feljebb, ahol a boróka (Juniperus macrosperma) és a kéttűs diófenyő (Pinus cembroides var. edulis) is megjelent, Echinocereus stra­mineus-párnák sárgásszürke foltjai tűntek szembe. Aztán ismét lejjebb ereszkedtünk, hogy felkeressünk egy Yucca-állományt. A rövid, szálas levelű Yucca baileyik után ezek valóban fel­tűnően nagyobb termetűek, szélesebb levelűek voltak. McKelvey, Yucca-monográfiájában, a Yucca glauca és a Yucca baileyi közé helyezi Yucca intermedia néven, s mindkettő­től eltérő karakterisztikus fajnak tartja. A növény biztos rendszertani helyét azonban csak a jukka-génusz rendsze­res, fejlődéstörténeti feldolgozása után lehet majd eldönteni.

Már sötét este volt, amikor hazafelé hajtottunk. A kocsi reflektorfényében valami szokatlan mozgású, fekete, egér nagyságú szőrös állatka futott keresztül. „Láttál már trencsu­lát?” - kérdezte Kuenzler, és hirtelen megállt kocsijával. Vis­szaszaladtunk és a zseblámpa fényében hamarosan felfedeztük az éjjeli vadászatra indult madárpókszerű, bársonyos prémbe burkolt állatot. A félelmetes külsejű, de egyébként ártalmatlan óriás pók kissé megilletődve mászkált tenyerünkön, míg útjá­ra nem engedtük. Új-Mexikó pusztuló, védett állatai közé tartozik, mert új-Mexikóban is kezdi már megvetni lábát az ember - nőnek a városok, s az egykori kisvárosias Albu­querque-ben ma már messzire világítanak a kisebb felhőkar­colók. De sem az oda-, sem a visszaúton nem láttunk terem­tett lelket sem: végtelen halott fű- és kőrengetegnek tűnt a táj. Önkéntelenül vadnyugati romantika ragadta magával az embert, a vágy, lóháton bolyongva felfedezni új-Mexikó tit­kait, a hegyeket, völgyeket, amiket még ember alig látott. Tágas ország, nem vagdalta darabkákra az emberi önzőség: senkié és mindenkié! „Látod, ez itt az én birtokom” - zavart fel hirtelen Kuenzler. Körülnéztem, de nem láttam határokat - s ahogy ránéztem, elnevette magát, ő is pont arra gondolt, amire én.