Agave parryit gyűjtünk

Arizona volt utam csúcspontja! Mesevilág ez mindenkinek, de talán még inkább annak, aki olvasni tud a természet köny­véből, mert a sziklás, kopárnak tűnő táj csak annak lehet egy­hangú, aki nem hajlandó észrevenni, hogy természetes környe­zetünk emberi alkotások nélkül is milyen szép, s aki idegen­kedve tekint arra a világra, amelyet az ember még nem hódí­tott meg, és érintetlenül őrzi ősi, vad világát. A busz ablakából figyeltem a növényvilág küzdelmét a létért, szinte foltról foltra s hosszú mérföldeken keresztül, amíg a sivatagtól a fenyveser­dőkig eljutunk! Egy természettől beállított kísérlet ez, amely­ben a növényvilág szinte önmaga vall igényeiről, ellenállóképes­ségéről a természet titkaiba behatolni vágyóknak. Arizona az, ahol a térszint változása a klímák egész sorozatát nyújtja, szinte előttünk pergetve le egy, a növények természetes igé­nyéről és tűrőképességéről forgatott izgalmas természetfil­met!

Phoenixből - 350m tengerszint felettimagasságról -12 óra­kor indultunk, s észak felé haladtunk Flagstaff irányába. Kez­detben még tartott a saguarok és a fürtös termésű Cylindro­puntia fulgidák naptól égetett kopár sivatagi világa, de aztán a busz hirtelen felbúgott, és nekirugaszkodott az emelkedőnek. Néztem a tájat, és közben igyekeztem jegyzetemben időrendi sorrendben rögzíteni mindent, ahogy a táj változik. A Black Cityt jelző út kijáratánál vagyunk: délután fél egykor s Flag­staff még 97 mérföld. A sziklákon kezdenek megcsappanni a saguarok, és valóságos rengeteget alkotnak a méter magas Cylindropuntia bigelowiik. 10 percig haladtunk e tájon, s már csak kisebb, alig méteres saguarok látszottak. Hirtelen lecsen­desedett a busz - egy kisebb fennsíkra értünk, Opuntia en­gelmannii, Yucca baccata, szinte kéklik mindenütt az ala­csony gyepben! 3/4 1 - Flagstaff még 86 mérföld: az Opuntia engelmanniik, O. phaeacanthával váltakoznak, és ez utóbbiak szinte vöröslenek a sok terméstől. 5 perc múlva (alig tettünk meg 3 mérföldet), megjelennek az első borókák, Mahonía haematocarpával, s a bazaltszikla-kibúvásokon pompás, tör­zses Opuntia-fácskák, az Opuntia chloroticák. Egyre inkább sűrűsödnek sárgás tövisköntösükben, és a 81-es mérföldkő­nél már akármerre nézek, minden sziklaperemet beborítanak. Közöttük füves, kissé zöldellő hajlatok, s a kiemelkedő, domb­szerű csúcsokat már dús borókaerdők borítják, s ritkulva bár, de mégis éles határral mennek át a kaktuszos részekbe. 1/42­ -kor a borókás már diófenyővel elegyedik, s két perc múlva meg­jelennek a Yucca elaták is. Azután hirtelen lejtőnek szalad a busz, Camp Verde városka látképe tárul elénk, a Verde fo­lyócskával. Partján zöld rétek kígyóznak, rég nem látott ter­metes fűzfákkal, nyárfákkal, platánokkal. Ismét fölfelé tartva már hamar elérjük újra a borókás-diófenyős övet, bazaltszik­lákkal, gyönyörű Yucca baccata-, Opuntia chlorotica-,,szik­lakertekkel”.

1 óra 50 perckor - tehát alig egy órával és 40 mérfölddel a saguarok világa után - megjelennek az első sárgafenyők. Valóságos fordított alpesi fahatár kezdődik: elő­ször még kicsik a fák, sok a száraz ág rajtuk, de a kisebb völ­gyekben már épek és életerősek. Azután fölfelé egyre dúsabbak lettek, itt is, ott is tölggyel (Quercus gambelii) keveredtek, mígnem a sűrű törzsek között eltűnt a kaktuszvilág. Igaz, nem maradéktalanul: szerényen meghúzódva ott lapult az Opuntia macrorhiza s a kisebb köves halmokon a Coryphantha arizonica. Az útbevágás sziklarepedésében - nagy élmény! - szürke fürtökben lógtak a csodálatos parryi-agávék! Alig egy óra választja tehát el a sivatagot az Agave parryi világától, ám ebbe az órába belefért a sivatag, a félsivatag, a félsivatagi bokorerdők és a zárt fenyvesek egymástól jól elhatárolt külön világa! S nemcsak külsőleg különböznek egymástól, hanem ökológiai tartalmukban is! A síkon 800 láb, azaz 250 m magas­ságban 200 mm az évi csapadék, 20 °C az évi középhőmérsék­let, és -10 °C -ot is alig ér el az abszolút minimum. Feljebb, 1000 m-es magasságban, ahol már eltűnik a sivatag, 380 mm az évi csapadék, 17 °C a középhőmérséklet és -15 °C is elő­fordulhat. A borókás-diófenyős erdők zónájában, 1700 m körül, már 480 mm az évi csapadék, 15 °C a középhőmérsék­let, s így 7-8 hónapon át kielégítő a hőmérséklethez viszonyí­tott csapadékmennyiség. Ahol a sárgafenyőerdők megjelentek, 2200 m-nél, már 560 mm a csapadék és 9 °C az évi középhőmér­séklet! A hőmérséklet csökkenése - és ezzel együtt a csapadék­mennyiség növekedése - élezi ki a harcot a térért küzdő növé­nyek között, és e harcban csak azok a fajok tudnak megmarad­ni, amelyek az adott klímában életképesebbek, s megfelelő a versenyképességük!

A klíma azonban fokozatosan, szinte alig észrevehetően változik s ezt a növényvilág bizonyos mértékig követni is tudná letörpüléssel, s a szárazabb területek felé hatoló xero­morf alakokkal. Mi az oka mégis, hogy ezek az átmenetek élesek, sokszor mintha vonalzóval húzták volna meg, vagy mintha a hegy csúcsába állított körzővel rajzolták volna meg a lejtőoldalakon? Az a tény, hogy rájuk döntően a szélsőségek hatnak, a talán csak évtizedenként fellépő rendkívül száraz nyarak tizedelik meg az erdőhatár fáit - az alacsonyabb, szá­razabb zónák felé -, s az ugyanilyen ritkán fellépő rendkívüli hidegek tizedelik meg vagy pusztítják el a túl merészen magasra törő kaktuszokat. A kertekben a növényeket mi óvjuk az élet­képesebb fajok konkurenciájától - így a természetben folyó küzdelem látszólag nem sokat mond. Ám, ha a növények elter­jedési határaihoz e szélsőségek hatását is hozzátesszük, akkor annál többet! Ahol a faj életképesen terjed az időnként beálló

-15 vagy -20 °C -os minimumok határán, ott a fajok csak télállóak lehetnek, még akkor is, ha az ilyen hideg nem jellemző és csak elvétve fordul elő, s amely fenyők jól nőnek ott is, ahol 400 mm-es az évi csapadékátlag, azoknak aszályos évek­ben még kevesebbel is be kell érniük - tehát minden bizon­nyal jó szárazságtűrők!

Az Agave parryik éghajlatunknak megfelelő csapadékmeny­nyiség és középhőmérséklet mellett nőnek - azzal a különb­séggel, hogy a bőven csapadékos tavaszt itt a mediterránhoz hasonló nyári szárazság szakítja meg. Itt, a felmelegedő siva­tag felől felszálló forró légtömegek és a mérsékelt övi erdők felől áramló nedvesebb hullámok adják a száraz, ill. a nedves perió­dusok feltételeit. Ez erdőklíma, a parryi-agávék viszont fény­igényesek, a magas szálerdők aljában nem élhetnek - kiszo­rulnak a sziklapárkányokra, letörésekre. Utunkat-így a Coco­nino-plató erdőségein át a festői sziklakibúvásokkal tagolt Oak Creek (Tölgy-patak) felé folytattuk.

A kanyon bejárata Sedona közelében van, borókák, diófenyők övében. Festői vörös homokkő sziklákat formáltak itt a termé­szeti erők, s málladékukon vöröslik a talaj, mint Alsóörs hatá­rában a szőlők között. A ritkás, alacsony erdők zöldje még sö­tétebbnek tűnik a vöröslő háttérrel, amely festőien emeli ki az ezüstszürke arizonai ciprusokat és tövükben a merev, szürke, dárdalevelű parryi-agávék tőrózsáit. A nagyobbak 30-40 cm magasak, kb. 50 cm átmérőjűek, és kisebb-nagyobb sarjtelepe­ket, csoportokat alkottak. Kis kéziásómmal megpróbáltam egy tövet kiemelni, hirtelen tompa fájdalmat éreztem, s megdöb­benve láttam, hogy az ásó nyelét markoló kisujjamat szabá­lyosan átdöfte egy agávétövis, s a lendülettől mindjárt bele is tört az ujjamba - megfogni, kihúzni nem lehetett, kisujja­mat pedig - mintha továbbra is markolná az ásó nyelét - képtelem voltam kinyújtani. Kellemetlen élmény volt, ám e kis balesetnek utólag mégis örülök, mert a magam bőrén tapasz­talhattam, s így kellőképp hangsúlyozhatom, hogy a parryi­agávékkal óvatosan kell bánni a kertben! Gyönyörű szép, biztosan télálló egzóta, de úgy kell elhelyezni a kertben, hogy sérülést ne okozhasson! Különösen a tőrózsa közepén szoro­san egymásba zárt levelek, a ,,rügy" alkot ég felé meredő dárdát, amely valósággal életveszélyes.

Lassan ismét felértünk a platóig, követve végig az agávékat, amelyek itt fenn még zömökebbek, talán még szebbek voltak.

Lent Opuntia engelmannii és Opuntia phaeacantha, feljebb Cr utóbbi és az Opuntia macrorhiza szegődött az agávék kísé­rőjéül. Utunkat a sárgafenyőerdőkben kezdtük és ott is fejeztük be. Még megnéztünk egy feledhetetlen naplementét az Oak Creek Canyon vöröslő sziklatornyai fölött, hogy az­után átvágva a Coconino Nemzeti Erdő sűrű fenyveseit, ismét kijussunk a flagstaffi útvonalra.