A télállósági zónák rendszerét először (a XX. század elején) az USA-ban dolgozták ki, amit a múlt században több alkalommal továbbfejlesztettek. Az USA-ban készült osztályozás Nyugat-Európán keresztül jutott el hozzánk, mely segít eligazodni a kertbarátoknak a kertjeik lehetőségeiben.
Észak-Amerika legnagyobb faiskolái és kertészetei ún. "zónás" katalógusokat adnak ki.
Ez annyit jelent, hogy a katalógusaikban minden egyes növénynél feltüntetik azt a télállósági zónát, ahová az illető fajt vagy fajtát még biztonságosan ajánlják. Európában először az 1960-as években készítettek télállósági zóna térképet, amit hosszú ideig csak a dendrológiai munkák közöltek. Ilyen "zónás" katalógussal Európában még csak elvétve találkozhatunk, de számuk várhatóan a jövőben előreláthatóan gyarapodni fog.
A télállósági zóna értelmezése:
A zónák meghatározásához több évtizedes meteorológiai adatokat használtak föl, ami egy adott terület átlagos évi abszolút minimum hőmérsékletén alapszik.
A zónák számozása 1-10-ig terjed: leghidegebb az 1-es számú (átl. absz. min. hőm. -40°C), míg a legmelegebb a 10-es zóna (átl. absz. min. hőm. +5-10 °C).
A zónák 10 fahrenheit - fokonként (kb.5,5 °C) változnak. Mivel ez az érték még mindig meglehetősen nagy különbségeket foglalhat magában, minden egyes zónát még két alzónára ('a' és 'b' alzóna) osztottak, melyek közül az 'a' alzóna a hidegebb, a 'b' pedig az enyhébb.