Treemail

Bejelentkezés

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.

Navigáció

Treemail

Jelenlegi hely

Címlap

Útban „kaktuszország” felé

1973. június 28-án egy 30 frankos jegy fejében ültem abba a buszba, amelyik tíz perc alatt vitt ki Luxemburg repterére. Kiültem a vidékiesen kedves hangulatú kis épület teraszára, s a júniusi melegben, felgyűrt ingujjal, egy pohár sör mellett nézegettem a húszpercenként érkező gépeket. Körülöttem csak fiatalok, szakállal, farmerban vagy bőrszoknyában, s vártuk a gépet, ami Izlandon keresztül repít majd minket az újvilágba. Ám az indulás késett, s órákig ültünk a várócsarnokban. Az amerikai Rutgers egyetem diákjai adtak rögtönzött dalkon­certet - felcsendültek az oly jellegzetes, többszólamú ame­rikai népdalok.

A bemondó szerint több óra késéssel, fél 7-kor indulunk; nem baj - gondoltam, Nyugat felé haladunk, így talán verse­nyezhetünk majd az idővel, legalább annyira, hogy még vilá­gosban láthassuk meg Izland jeges szigetét. Végre megérkezett a gépóriás! Lobogó hajú lányok, szőrös ifjak felvonulása, farmerek, sátorfelszerelések. Végtelen mennyiséget rakodtak ki a gépből, dobozok, ládák tömege és persze elölről, hátul­ról - minden irányból tankolják vízzel, élelemmel, üzemanyag­gal. Beszállunk. „Izlandi”, majd angol nyelven kapjuk meg a legfontosabb utasításokat - az „Icelandic” ugyanis az Izlandi Repülőgép Társaságé. Hiába szólt kellemes, lágy zene, azért feszültséget éreztem; nyolc órát leszünk a levegőben s életünk a gépmadártól függ. S amíg a stewardess a sárga úszóöv csa­tolását mutatja, önkéntelenül fut végig a feszült mosoly; hisz repülni s nem úszni szeretnénk. Aztán felbúgott a motor, a gép ráállt a kifutópályára, és mire észbe kaptunk, már el is hagy­tuk Luxemburgot. Elmerengtem a suhanó nyugat-európai tájon s csak perceknek tűnt, amire megpillantottuk az Atlanti-­óceán aranyló homokpartját, a halványkéknek tűnő óceán határán. Elhagytuk kontinensünket! Az utazás egyenletessé vált, mintha síneken futnánk, s valami szilárd biztonságot éreztünk. Háromnegyed 10 előtt pár perccel mozgás hullámzott végig a hosszú üléssorokon. Alattunk, csaknem a tengerszinten, a mi fogal­maink szerinti magashegyvidéki, „alpesi” táj tárult elénk; zöld és barna, fátlan föld, kékeszöld tavakkal, felcsapódó gej­zírgőzzel és messze nyúló hómezőkkel: Izland szigetére értünk. Az állomás néhány barakkszerű épület és egy félköríves han­gár. A nyitott ajtón keresztül hűvös szél áradt a gépbe. A kívül­ről jelentéktelen épület belül rendkívül elegáns, mindenütt melegpadló, rengeteg áru, dísztárgyak, prémek és köztük alig egy-két kiszolgáló. Valami különös, puha, egzotikus csend honolt. ½ 11-kor hagytuk el Izlandot. Az idő vacsorával, jegy­zetelgetéssel, beszélgetéssel telik. Éjfélkor még süt a nap, a fel­hők csillognak, alattunk már sötétség, felettünk a végtelen halványkékség. S már éjjel két óra van európai idő szerinti órámon, amikor lassan sötétedni kezd. Üdítő italt, bort adnak, s közben már csak másfél óra választ el minket New Yorktól. Ahogy az érkezés közeledett, újra feltámadt bennünk a feszültség; fények, csíkok tűntek fel előttünk - nem, ez még nem New York - kis települések, vagy tán Boston előváro­sai?

 

Luxemburg-New York

 

Aztán 4 óra előtt 10 perccel - hiába várva New York felhő­karcolóit, mert más irányból érkeztünk - ráfutunk a Kennedy ­reptér egyik betoncsíkjára. Óránkat 11-re állítjuk vissza, június 28-a estére! Ildi húgom és Ottó sógorom már vártak. Nagy öröm, fényképezés, beülünk a kis Volkswagen-buszba, és már vágtatunk is Manhattan felé. Hajnal lett, mire a viszont­látás örömei után ágyba keveredtem a West End-i épület 10. emeletén. Nehezen tudtam elaludni, az éjjel és a nappal kevere­dett bennem. Valami végtelen világot éreztem kitárulni magam körül, s úgy éreztem, hogy most rögtön indulni tudnék „kak­tuszország” felé!