Törpekaktuszok között

Vendéglátónk, Mrs. Heacock harminc éve járja a Sziklás­hegység erdők fölé nyúló kopár sziklaoldalait, és gyűjti, neveli kertjében Észak különös törpekaktusz csodáit. Kertjében csak törpe Opuntiákból 90 különböző faj és forma él, a Pedio­cactusok színváltozatának egész sora s a Neobesseyák, Echino­cereusok tömege! Különösen az Echinocereus triglochidiatus formagazdagsága lepett meg a Cereoidák között. Már eddig is meglepő volt a Chisos-hegység alig tüskés, húsos példányai után az érős tövisű, zömökebb, kontinentális formákat látni. Ám itt, Északon valóságos miniformák nőnek, önálló ne­vük: Echinocereus coccineus. Egyesek sűrűn tüskések, mások teljesen tüske nélküliek. Ez utóbbi változatot - az Echino­cereus coccineus var. inermist - Boissevan és Davidson írta le a kolorádói kaktuszokról írt könyvében. Ám a lelő­helyet nem jelölte meg egész pontosan, s Mrs. Heacock hét esztendőt töltött a rendszeres kereséssel, mire a ritka, érdekes formát ismét felfedezte Grand Junction borókabokrai alatt. Fanatikus kaktuszgyűjtőre vall, s a természet, a tudomány szeretetére. A vele közösen tett kirándulások izgalmas elkép­zeléssel gazdagították azt a képet, amelyet eddig a kaktuszok­ról alkottam. A Mrs. Heacocknál összegyűjtött törpekaktu­szok, főként a törpe Opuntiák izgalmas adatokat szolgáltat­nak majd végleges feldolgozásuk után az amerikai kontinens flóratörténetéről, amelyek a klíma és a geológia vetületében változó világunk néhány érdekes kérdésére adhatnak vá­laszt. Mindezen gondolatokra először Mrs. Heacock kert­jének utahi és észak-kolorádói Opuntia-gyűjteménye vezetett és az a kis körút, amelyet Denver-Salida-Colorado Springs-Denver vonalon tettünk meg.

Közvetlenül Denver fölött már 4000 m fölé magasodnak hegyek, de ezt a városból alig észlelni. Denver 1585 m-es magasságban fekszik, s a városból nyugatra tartó útvonalak szinte észrevétlenül kanyarodnak 3000 m fölé. Ott pedig hiába tárul ki a széles panoráma, az Alpokhoz hasonló lenyűgöző látványt várva kicsit csalódunk, pedig jobbra tőlünk a Bald Mountain 14 000, a Lincoln-hegység pedig 14 284 láb magas csúcsa már igazi alpesi magasság: 4500-4600 m! - s ha már ilyen magasan vagyunk, dús fenyveseket, virágoktól tarka, üde zöld réteket várnánk. Helyette sárgásbarna, kiaszott fű, csökevényesnek tűnő fenyvesek tárultak szemünk elé. Nem, nem szabad ezt összehasonlítani sem az Alpokkal, sem a Kárpátokkal - ez a Sziklás-hegység, amelyet ilyen magasság­ban is csak mértékkel öntöznek az esők, különösen nyáron, amikor alig éri el az egy hónapban lehulló csapadék mennyi­sége a 25-30 mm-t. Azután pedig hiába jönnek a nyár végi, őszi esők, az éjszakai fagyok megbénítják, leperzselik a sar­jadásnak induló réteket. A fenyők keskeny sávját két irány­ból is megszorítja a Sziklás-hegység szűkmarkú klímája: 3000 m alatt a meleg és a tartós nyári szárazság, 700-800 m-rel feljebb pedig a rövid tenyészidő s a csaknem nyárig tartó és ősz elején újra kezdődő fagyok.

A csavart tűjű fenyő (Pinus concorta) erdein haladunk keresz­tül, amely szemünk előtt törpül le a hegyek oldalán, és éppoly hirtelen tűnik el az út mellől, ahogyan lefelé haladunk. Ágain, hosszú éveken át ott maradnak az érett tobozok, melyek defor­máltak, aszimmetrikusak, alig emlékeztetnek az európai arborétumok csavart tűjű fenyőinek formás tobozaira. Mintha ezek a fák nálunk lennének őshonosok, és csak valami termé­szetet megerőszakoló kéz ültette volna őket a Sziklás-hegység oldalába. A Traut Creek – „Pisztráng patak” - szorosa felett álltunk meg, 9480 láb magasságban, tehát jó 3000 m-en. Előttünk az északi lejtőt dús fenyvesek borították, ám vele szem­ben a déli, sziklás lejtő talajában csupán bozótnak tűnő kisebb bokrok és fák nőttek. Közelebbről kiderült, hogy a mexikói diófenyő (Pinus cembroides) és a Juniperus monosperma ilyen messze északon is felhatol a magasabb régiókba, és közöttük rezgőszakállak (Cercocarpus montanus), Purshiák és Jamesia­bokrok nőnek. S a sziklás, málladékos gránittalajban meg­pillantottuk az első Pediocactusokat! Egy lépéssel arrább saját kezűleg gyűjthettem be az első Echinocereus viridiflo­rust! A Pediocactusokat valóságos védőszín olvasztotta kör­nyezetükbe, az Echinocereusoknak pedig szinte csak a csúcsuk állt ki a talajból, a hajtás nagy részét a talaj védte. Többségük egyesével nőtt, de találtunk négyfelé ágazó, „négyfejű" kisebb csomókat is. A gyűjtést alig lehet abbahagyni, csaknem mind­egyik különbözött egy kicsit a másiktól. Némelyek egészen szí­nesek voltak, a sötétzöld hajtáson csaknem bordó tövisekkel, mások szürkések, hosszú vagy rövid középtüskékkel. S a parányi kaktuszkerteket éppoly parányi jukkák tették válto­zatosabbá: alig 20 cm hosszú, szálas leveleik kékesszürkén ezüstösek vagy világoszöldek voltak, szélesebbek vagy kes­keny szálasak. Alig 30-40 cm-es füzérükön („füzérképű bugá­jukon”) már szétpattantak a tokok, amelyek szemmel látha­tólag erősen eltértek egymástól. E név nélküli jukkák talán a Yucca glauca és a Yucca angustissima magasba szorult törpe formái? És mindjárt újabb meglepetés: alig 100 m-rel arrébb az előzőhöz hasonló száraz törmeléktalajon csaknem fél mé­ter magas, erőteljes növésű, szürkés levelű jukkába botlot­tam. Ha ez a Y. glauca, és ilyen jól megél az előzőhöz hasonló körülmények között, akkor semmi sem indokolja, hogy a má­sik helyen letörpüljön, törpe formában nőjön. A Yucca­-probléma hullámai kezdtek átcsapni a fejem fölött!

Alig 15 mérfölddel később, Bona Vista előtt, az útbevágás sziklaperemén egész sort alkottak e parányi terméses jukka­tövek. Felkapaszkodtam a kis lejtőre, ahol a parányi Opuntiák szőnyege szinte mindent borított. Mrs. Heacock úgy vélte, hogy Boissevan és Davidson Opuntia schwerinnianája az ott levő törpe faj, amely vegyesen: sárgán és pirosan nyílik. Jobban szemügyre véve a parányi kaktuszgyepet, valósággal belém nyilait, hogy szó sincs itt egy fajról, hanem több délebbi faj letörpült - külsőleg közel került alakjáról. Csak később jöt­tem rá, hogy párhuzamot vonjak az észak- és dél-amerikai törpekaktuszok között, hogy ne a magashegyi törpe formákat származtassam a síkságból, hanem épp fordítva! A probléma nem volt teljesen ismeretlen előttem: valamikor - vagy 10 évvel ezelőtt - a Kertészeti Kutatóintézet budatétényi kertjé­ből kaptam ilyen parányi, alig 2 cm-es szártagokból álló Opuntiát. Hosszú éveken át alig „mozdult” s forintos nagyságú ízeket hozott, itt-ott egy-egy lágy, kunkorodó tüskével. Aztán a sziklakert rendezésekor, látva a növény sínylődését, jobb talajba ültettem, amitől erőteljesen megindult és azóta ötfo­rintos nagyságú hajtásokat fejleszt, 12 mm-es, merev, vilá­gos tüskékkel, de e mérettartományból sem öntözés, sem átültetés hatására nem lépett ki. S hiába fordultam akkor szakemberekhez, hiába próbáltam később magam meghatá­rozni, nem boldogultam. Ott, a törpekaktuszok láttán döb­bentem rá, hogy a tétényi származású növény is kolorádói törpe faj lehet. A már hosszú évek óta folyó dendrológiai tanulmányaimmal párhuzamosan kezdett kirajzolódni a kak­tuszvilág történetének érdekes jelensége, amely igazán csak a vegetációtörténet ismeretében oldható meg. A törpejukkák és törpekaktuszok titkának közös kulcsa van: a fenotípus a mor­fológiai bélyegek változékonysága és a genotípus a genetikai tartalom lényegi állandósága.

Cotopaxi felé ritkás, bozontosfenyő- (Pinus aristata) és fehér­fenyő-állományokon haladtunk keresztül, és közöttük a kissé ezüstfenyőnkre emlékeztető engelmann-lucot (Picea engel­mannii) és a nevadai cirbolyát (Pinus flexilis) ismertem fel. E kisebb termetű fenyőket nyugodtan választhatjuk törpe­kaktuszokkal színes kőkertjeink hátteréül, szárazságtűrők és és természetesen is hatnak a kövek, sziklák környezetében. Colorado Springs felé ismét közeledtünk a 2000 m-es magas­sághoz a lefelé kanyargó szerpentineken. Az út mindkét olda­lán kisebb termetű és sűrűn tövises Cylindropuntia imbricaták nőttek, sárgászöld termésektől megrakottan. Jobbra-balra gránitsziklák és törpejukkák, törpe Opuntiák tarka színfolt­jai alkottak művészi, természetes sziklakertet.

Colorado Springsből még egyszer visszatekintettem a Szik­lás-hegység felé lebukó nap irányába. Balra a hegyek emel­kedtek, jobbra a préri kezdődött. De hiába kerestem a Pikes Peak 14 000 lábnyi magasságát, az előttem emelkedő és a távolabbi hegycsúcsok csaknem egyformának tűntek. Pedig képzeletemben Pikes Peak úgy élt, mint Poprádról a Tátra, fenségesen, vörös-fehér ragyogásban. Csalódtam vagy csak honvágyam volt? Úgy éreztem, hogy a Tátra sokkal szebb. Ám most, itthon, ahogy az asztalnál ülök, a Pikes Peak kezd újra emelkedni, hogy hófehér gerince uralja a Colorado Springs-i tájat. Oldalában már színesen ébred a természet, és a hófoltok közül már nyitja szirmait a titokzatos hegyi kaktusz, a Pediocactus simpsonii...