Ismert jelenség a fenyőféléknél, hogy a száraz, szinte félsivatagos, kietlen területekről származó fajok párás, kiegyenlített éghajlatú termőhelyen olykor a felismerhetetlenségig eltérnek az őshazában élőktől. A tűnyalábos fenyők a közül ez az alaktani jelenség különösen feltűnő a nevadai cirbolyánál: míg rendszerint szabálytalanul széltépte fái az eredeti élőhelyen lassú növekedésűek, sűrű, kékesszürke lombozatúak, s a hajtástengely csaknem hófehér a sok napsütéstől és a száraz szelektől, addig a csapadékosabb, kiegyenlítettebb időjárású európai (főleg nyugat-európai) parkokban szabályos, laza koronájúak, s gyors növekedésük miatt jellegtelenek, alig mutatósak.
Nálunk egyelőre csak néhány arborétumban, botanikus kertben látható idősebb növény (Erdőtelken például néhány kiváló, idős, 15 méteres fa díszlik), s a közeli Malonyán is jól fejlett termő példányai vannak.
Kezdetben szabályos kúpalakú koronája később lekerekedő vagy többé-kevésbé szabálytalanul betömörödő csúcsú. Kérge előbb sima, fényes, szürkészöld, majd kisebb-nagyobb szabálytalan foltokra repedező, az idős fáknál kissé bordázott. Ágazatát eleinte ívesen, majd meredeken feltörő vezérágrendszere határozza meg. Hajtásai az években sárgás- vagy szürkészöldek, fényesek, simák vagy enyhén barna-pikkelyesek, később szürkék, száraz termőhelyen fénylő fehérlők, feltűnően hajlékonyak, rugalmasak. Tűlevelei a törpehajtásokon ötösével állnak, termőhelytől függően 3-10 cm hosszúak, minden oldalukon légzőnyílás sorokkal. A rendszerint párosával vagy hármas, esetleg ötös örvökben megjelenő hússzínű vagy világoszöld termős tobozvirágzatokból az első év végére 2-3 cm-es, rövid nyelű tobozkák fejlődnek, melyekből a következő évben továbbfejlődő tobozok előbb zöldek, barnászöldek, húsosak, fényesek, megérve világosbarnák, ráncosodó pikkelyűek, 8-15 cm hosszúak. A magok nagyok 1-1,5 cm hosszúak, keskeny szárnyszegélyük rövid.
Mint magyar neve is mutatja, a nevadai cirbolya Észak-Amerika lakója, a Sziklás-hegység hatalmas hegyvonulatán 1000-3700 m közötti magasságban él. Rendszerint szórványosan előforduló elegyfa, állományokat nem képez. Fényigényes, szárazság- és hidegtűrő, amint a társulásaiban is előforduló kísérő fajok többsége is a tűnyalábos fajok közül pl. a Pinus aristata, albicaulis, concorta, pungens, a jegenyefenyők közül pl. az Abies concolor, lasiocarpa, arizonica. Igen sokféle lombosfával, cserjével nő együtt: pl. Populus tremuloides, Betula occidentalis, Cecocarpus montanus és ledifolius. A napsütötte lejtőkön egyedülállóan érdekes magashegyi-félsivatagi cserjések, törpecserjések világa övezi, melyeknek leggyakoribb képviselői a Jamesia americana, Shepherdia canadensis, a pompás sárga virágú, árvalányhaj termésű Purshia tridentata vagy kúszó mahóniának keménylevelű rokona, a Mahonia pumila. A nevadai cirbolya ritkás facsoportjai közé gyakran elegyednek érdekes megjelenésű hidegtűrő kaktuszok (Opuntia, Echinocereus, Coyphantha és Cylindropuntia fajok) és pálmaliliomok (Yucca glauca, Y. stricta, Y. angustissima, Y. bailey).
A nedves, jó talajú helyekre való fenyőfélék közül van ennél szebb is, e faj elsősorban a viszonylag száraz termőhelyek érdekessége. Déli lejtőkön, rézsükben, száraz talajú, keskenyebb zöldsávokban koronája tömör, kékesszürke. Szárazságtűrő fákkal, cserjésekkel társítva igen eredeti összeállítású, sajátos hangulatú kert- vagy parkrészlet, „észak-amerikai sarok” alakítható vele. Kerti környezetét érdemes borókákkal, illatos és virágzó cserjékkel-félcserjékkel, pálmaliliomokkal gazdagítani. Háttérbe nagyobb termetű, akár más vidékeken őshonos, de hasonlóan szárazságtűrő egyéb örökzöldek (Cedrus, Cupressus, Calocedrus) is illenek. A száraz helyre szánt nevadai cirbolyát célszerű a szokásosnál valamivel tovább előnevelni, egy-két évig kevés öntözéssel is segíteni, amíg kellően megerősödik később már nyugodtan sorsára hagyható. Érdekes és természetes hatású lehet a visszafogott, esetleg több főágú bokorfává nevelt nevadi cirbolya. Így szép tobozai testközelből szemlélhetők.
Kommentek a bejegyzéshez