Nagy múltú növények I.

Kéregpapír és papiruszsás

„Erény van írva e lapon, de egykor

Zsivány ruhája volt. S amott?

Az ártatlanság boldog napjai

Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,

Vagy egy dühös bujának pongyoláján.

És itt a törvény - véres lázadók,

Hamis bírák és zsarnokok mezéből

Fehérre mosdott könyvnek lapjain.”

Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

Az ember ősi vágya a közlés, és ennek első, megvalósult lehetősége a beszéd. Csakhogy „a szó elszáll, az írás megmarad”. Jól tükrözi ez a régi közmondás azt a több évezredes törekvésünket, hogy a beszédnél maradandóbb emléket állítsunk mindannak, amit valaha is fontosnak tartottunk, hogy felismeréseinket, eredményeinket ne hagyjuk elveszni, hanem az utókor számára megörökítsük.

A gondolatmegőrző írás legalább ötezer éves múltra tekinthet vissza, mert az ember a papír feltalálása előtt is írt: kőre, fémre, fára, növényi részekre.

A legrégibb írott emlékek kőbe vájva, barlangok sziklafalain, kőtáblákon, kőoszlopokon vagy kő híján nedves agyagba karcolva, majd kiégetve, később fémbe vésve maradtak fenn.

Az ókori görögök és rómaiak vékony, sima deszkatáblára, illetve viasszal bevont falemezre karcolták fémeszközzel, a stílussal mondanivalójukat.

Egyes népek fakéregre, mások levelekre vagy a növényi szár vékony lemezekre metszett, szárítva préselt belére írtak.

A közép-amerikai maja és azték indiánok a fikuszfák, leginkább az amate fikusz (Ficus petiolaris) kérgéből készített „papírra” festették történetüket. Az azték indiánok nahua nyelvén a fikuszfa és a „papír” neve egyaránt amate. A mexikói San Pablitóban ma is készítenek amatepapírt. A csíkokra hasogatott vékony kéregdarabokat puhulásig meszes vízben áztatják, majd egy sima deszkalapon, keresztben-hosszában egymásra fektetik, és addig kalapálják, míg egyenletesen sima lapokban, nemezesen összeáll. Napon szárítják, esetleg vékony mészkéreggel bevonják, és a simább oldalára írnak, festenek. A legrégibb, eredeti indián kódexek ilyen amatékon maradtak fenn.

Az indiánok az eperfafélékhez tartozó mexikói gumifa (Castilloa elastica), továbbá egy kutyatejféle (Jatropha) és egy hársfával rokon növény (Heliocarpus) kérgére is írtak.

Észak-Ausztrália és a környező szigetvilág őslakói a mirtuszfélékkel rokon, erős illatú, gyógyhatású, éterikus olajat (kajeputolaj) tartalmazó kajeputfa (Melaleuca leucadendron) kéreghéját használták írásra. A vékonyan lehántott fakérget forró homokba ásva szárították, s tisztítás után írtak, festettek rá. Ez a fa Új-Guineáig, sőt a Fülöp-szigetekig megtalálható, hatalmas erdőket alkotó növény.

A kínaiak a II. századig zsinórral összefűzött bambuszkéreg lapocskákból álló „rolókra” írtak.

A germánok legősibb „papírja” a bükkfakéreg volt. Állítólag a szent faként is tisztelt bükk német neve (Buche) is innen (Buch = könyv) ered.

Plinius szerint az egyiptomiak voltak az elsők, akik pálmalevélre írtak. Máig fennmaradt ilyen „papír”. A pálmaleveleket kívánt nagyságúra vágták, rövid ideig forrásban lévő vízben áztatták, majd sima falapon, finoman dörzsölve, hajlékonnyá, képlékennyé tették. Szárítás után a rajzokat, jeleket fémtűkkel beleszurkálták, és korom vagy faszénpor bedörzsölésével tették láthatóvá.

Az ókori Indiában a hinduk a palmirapálma (Borassus flabelliformis) és az ernyőpálma vagy talipot (Corypha umbraculifera) megszárított leveleit használták papírként, sőt a fémkapcsokkal összefogott levélszárnyakból már könyvet is kötöttek.

A kínaiak, japánok híres rizspapírja nem rizsből készült, és nem is igazi papír. Ezt a „rizspapírt” a Dél-Kínában és Tajvanon őshonos, borostyánfélékhez tartozó fának, a papirarália (Tetrapanax papyrifera) törzsének puha belsejéből készítik. A bélállományt csavarvonalban papírvékonyra kimetszik, préselik, s az így kapott bársonyosan puha, fehér anyagot festményekkel díszítik, ajándéktárgyakat, művirágokat készítenek belőle.

Hasonlóan állítják elő és a felhasználása is azonos a maláji „rizspapírnak”, amit a trópusi tengerpartok mangrovemocsaraiban élő, a harangvirágfélékkel rokon fának (Scaevola taccada) a törzséből készítenek.