Kő a kertben

A fűves puszták, a mocsárvidékek és a homoksivatagok kivételével a természetes tájak szerves része a kő, a belőle feltornyosuló hegyóriások és a különálló kövekké aprózott lankák világa. Ha a kert stilizált táj, és ha a legtöbb táj szerves része a kő, akkor a kő a kertekben is az egyik vagy éppen főszereplő.

A tárgyak attól szépek, hogy törvények sűrűsödnek bennük. A kövek és termetesebb „felmenőik” a nagy kezdet, az ősi múlt, a megváltoztathatatlanság jelképei. Körülöttük meg ott zajlik a nyüzsgő élet, a lüktető váltakozás. A kövek mindebből semmihez sem igazodnak, a tájban és a kertben minden hozzájuk igazodik. A méltóságteljes erő, a nyugalom szimbólumai. Ha mindezt tudjuk róluk és ennek megfelelően kezeljük őket, akkor tölthetik be valódi szerepüket és elfoglalhatják ennek megfelelő helyüket a kerti kompozícióban.

A kő kerti alkalmazásában a legismertebb, leggyakrabban előforduló módozat a sziklakert építése. A kő azonban annál sokkal általánosabb jelentéshordozó, semmint hogy szerepe kimerülne ennyiben. Olykor egyetlen vagy néhány robusztus kőtömb, időmarta szikla az emberi képzelet és fantázia segítségével többet képes megjeleníteni és ily módon „mesélni”, mint a leggondosabban megformált sziklakert. A képzelet és a fantázia nemcsak az elhelyezés után, a szemlélődés közepette kap teret, hanem - döntően - a megfelelő kő kiválasztásában és a kerten belüli helyének kijelölésében is.

Ha a természetben járva figyelmesen fordulunk meg olyan tájakon, ahol a kövek, sziklaalakzatok az ember által nem bolygatva, az évmilliók „megmunkálásának” nyomait hordozzák, érteni fogjuk, miről beszél, mit közvetít a kő. Ennek jó része nem foglalható szavakba, mert nem a racionális gondolat, hanem az érzelmi tartalmak síkján zajlik. Képünk lesz így arról is, hogy a kövek és a természet többi alkotója, a fű, a fa, a virág hogyan „komponálódik” egyetlen szerves egésszé, sokszor torokszorítóan széppé. Magyarország nem eléggé köztudottan gazdag olyan tájakban, ahol eltanulhatjuk ezt, és saját kertünkben a lényegre ráérezve, mesterségesen ugyan, de soha nem mesterkélten a „minta” hiteles transzformációját jeleníthetjük meg.

Ugyanaz az egyetlen kőtömb, amelynek fizikai jellemzői viszonylag pontosan leírhatók egy adott pillanatban (méret, alak, szín, felületi sajátosságok, struktúra, tömeg, helyzeti jellemzők stb.), első megközelítésben csak az állandóság, a statikus változatlanság megtestesítője. Ámde délelőtti napfényben döbbenetesen más ké­pet ad, mint a délután szűrt félárnyékában vagy az alkony kezdődő homályában, a nyári nap delelőjének éles kontrasztjai idején, mint a téli súrló fény bágyadt, lágy cirógatása nyomán.

Megint más „karakter” bontakozik ki a kő felületén megtelepedett mohák, zuzmók nyári élet csúcsának napjaiban, mint a téli lappangó élet idején. És a más kép más mondanivalót hordoz, más és más érzést kelt. A levélárnyékok játéka, a felületi repedések rajzolatának változása aszerint, hogy éppen rekkenő nyár száraza vagy gyors zápor nedvessége rajzolja ki más-más intenzitással és mintázattal - megrendítő él­ménnyé válhat. Ne menjünk el az ilyen csendes csodák mellett!

Amit lélegzetelállítóan szépnek találhatunk a Bakony, a Vértes vagy a tokaji Kopasz-hegy kies tájain természetes előfordulásban, annak tudatosan elképzelt, „megérzett” és kialakított megfelelőjét magunk is megteremthetjük kertünkben akkor is, ha nem építünk „szabályos” sziklaker­tet. Ha a valahol magában létezőt számunkra létezőként közelünkben tudjuk és megértjük „üzeneteit”, kertünk révén Lehetünk azonos hullámhosszon a természettel. Nem szembefordulunk, hanem empatikusan odafordulunk hozzá. Ez több mint kívánatos, hiszen létrejöttünk, aktuális létünk és jövőnk is elképzelhetetlen nélküle.