Treemail

Bejelentkezés

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.

Navigáció

Treemail

Jelenlegi hely

Címlap

Himalájai luc (Picea smithiana)

A Himalája 2000 m feletti régióinak melegebb vagy hűvösebb, de mindenképpen párás, csapadékos klímájára gondolva nem lehet csodálni, hogy e lucfaj épp méltóságteljesen csüngő hajtásaival, szubtrópusias éghajlatot híven tükröző s a nemzetségben egyedülállóan hosszú tűi révén kelti fel a figyelmet. Elterjedési területén, Afganisztántól India északi részein át Nepálig, a hegyvidékek 2100-4000 m közötti magassági övében lejjebb összefüggő erdőségeket alkot, a magasabban fekvő zónákban állományai felritkulnak, s széltépett, szabálytalan alakú fái az alpesi öv határán lassan eltünedeznek. Fái az alacsonyabb völgyekben akár a 60-70 méteres magasságot is elérhetik, de általában 30-50 méteresre nő meg. Előbb himalájai selyemfenyővel (Pinus wallichiana) és jegenyefenyővel (Abies pindrow) társul, feljebb már a himalájai dombok (Tsuga dumosa) és cédrus (Cedrus deodara) csatlakozik hozzá, végül borókák, berkenyék, rododendronok, juharok és nyírek veszik át a kísérő fajok szerepét.

          Botanikai leírása Wallich-tól származik, aki a múlt század végén a Linné Társaság első elnökéről, James Smithről nevezte el. Európában az első példányokat Skóciában nevelték, 1818-ban, Indiából kapott magokból. Egyetlen nagyobb hazai példánya a Folly-Arborétumban növekszik, viszonylag száraz helyen (évi csapadék átlag 700 mm), de kisebb növénykék egyre több helyen bukkannak fel. Annak ellenére, hogy őshazájában akár 3-4 ezer mm csapadékot is kap (igaz, ennek nagyobb része el is folyik a lejtős terepen) a viszonylag száraz hazai időjárási körülmények között is jól fejlődik. A német szakirodalom fagyérzékenynek mondja, de a jelek arra mutatnak, hogy legfeljebb a fiatal növényeket szükséges néhány évig védeni. Az öntözést a fiatalabb és idősebb példányok egyaránt meghálálják.

          A himalájai luc ágai a csúcs közelében felívelők vagy feltörők, lejjebb kissé felemelkedők: a csüngő jellegű lombozatot a vékony, szinte fonálszerűen megnyúlt tengelyű alacsonyabbrendű oldalhajtások képezik. Párás klímában a tűk 4-8 cm hosszúak, de a mi szárazabb körülményeink között is elérik a 3-5 cm-t, négyélűek, kissé lapítottak, oldalanként 3-5 vékony sztómavonallal. Nyílt fényben a levelek kissé hamvasak, árnyékban szürkészöldek. A termős tobozvirágzatok csaknem kizárólag a csúcs közelében, esetleg a vezérhajtások csúcsán jelennek meg, felállók, halvány rózsás pirosak, az előbb halványpiros, később világossárga-porzós tobozkák 1,5-2 cm hosszúak.

          A tobozok kifejlődve 8-12 cm-esek, színük némely példányokon vörösbarna, másoknál világoszöldből érik barnára, szürkésbarnára. Telepítésénél méltóságteljes megjelenésére, csüngő ágazatára és dús lombozatára gondoljunk: csakis szabad állásban, a térhatárolók szegélyén vagy szoliterként telepítsük. A jól kezelt és telepített szabadállású példányok fonalként csüngő hajtásai a nyírt gyepig omolhatnak. A himalájai luc példányaihoz vagy szűkebb csoportjaihoz jól társíthatók a korábban említett természetes kísérő fajok, amelyekhez lágy lombozatú elterülő borókák, virágzó rododendronok, termésükkel díszítő berkenyék és más díszcserjék csatlakozhatnak.