Szenzációt keltő hír volt 1954-ben, hogy a Nevada és Kalifornia határvidékén elterülő Fehér-hegységben (White Mts.) négyezer évnél is idősebb fákra, a Pinus aristata matuzsálemi korú példányaira bukkantak. Meglepő, hogy e fák alig érik el a 9-10 méteres magasságot, törzsátmérőjük viszont meghaladta a 4 métert! A legöregebb példányok (amelyek minden bizonnyal a Föld legidősebb élőlényei is) szinte kivétel nélkül csúcsszáradtak, kérgük erősen megkopott, a vaskos törzsön néha már csupán néhány főág, hajtás él. Hihetetlenül lassú növekedésűek évgyűrűik csak mikroszkóppal különíthetők el egymástól. Sok fejtörést okoz, milyen körülményeknek köszönhető, hogy éppen ez a fenyőfa képes ilyen csodára, hisz a száraz, hideg, szeles hegyoldalak nem tűnnek ideális termőhelynek. Tán éppen a küzdelmes élet az örök megújulás, a hosszú élettartam titka.
A Gyantástűjű szálkásfenyő Észak-Amerika vidékein sok helyről ismert: Kolorádótól Dél-Utahig, Közép- és Dél-Nevadáig, de Arizónában, Új-Mexikóban, Dél-Kaliforniában is előfordul. Szórványos állományokat alkot 2400-3700 méter magasságban. Ritkás csoportjai rendszerint más fenyőfélékkel társulnak, a tűnyalábos (hosszútűs) fenyők közül jellegzetes kísérője a Pinus flexilis, a P. contorta, a P. ponderosa. Gyakran található környezetében Picea pungens, Abies arizonica és több borókaféle (Juniperus occidentalis, J. monosperma) is. Számos lombos cserje kísérője közül leggyakoribb a Shepherdia canadensis, Jamesia americana, Mahonia pumila, Artemisia cana, míg délen jukkák és kaktuszfélék csatlakoznak hozzá.
Első leírója Engelmann, az amerikai flóra nagy német kutatója. A fenyőfaj első magjai 1863-ban kerültek Európába.
Nemcsak termőhelyén, hanem kultúrában is különös hatású. Egyéni megjelenésű: egy rokon fajtól, a merevebb, nem gyantacseppes, külső oldalain ezüstösebb tűjű, nagyobb tobozú Pinus balfourianatól eltekintve minden más fenyőfélétől könnyen megkülönböztethető. Minthogy fái lassan növekednek, több évtized alatt is csak kisebb termetűek, gyakran bokrosodók maradnak. A fiatal fák kérge sima, szürke, gyakran gyantahólyagos, míg az időseké sötét barnásszürke, sűrűn pikkelyes, repedezett. Európában a fák többsége még viszonylag fiatal, törzsátmérőjük 20-25 cm, magasságuk 4-6 méter.
A vezérágak felhajlók, az oldalvezérek meredek szögben feltörők, a fák gyakran többcsúcsúak. Oldalágaik elállók, az évek során meghosszabbodva elállók, lelógók, emiatt a korona kissé kuszáltnak tűnik. A levelek a törpehajtásokon ötösével állnak, 3-5 cm hosszúak, ívesen hajlottak, olykor szinte csavarodottak, felső harmadukban pontszerű gyantacsepp maradványok fehérlenek. A törpehajtások sűrű állása, az egységnyi hajtásszakaszra jutó igen nagyszámú tű és a tűk hosszú élettartama miatt a hajtások hosszan, sűrűn lombosak, alig elágazva sokszor csak a csúcsrügyből fejlődnek tovább, így hosszú, hengeres, kígyózó hatást öltenek.
Szokatlanok a tobozai is, éretlenül liláskékek vagy acélos fényű sötétbarnák, megnyúlt tojásdadok, 4-9 cm hosszúak, feltűnően könnyűek, majd világos szürkésbarnára érők. A pikkelyek laposak, a pikkelykörmök (apofizisek) kissé kiemelkedők, közepük felé besüppedők, majd hirtelen szálkaszerűen előreirányuló, 3-5 mm-es csúcsba kihúzottak. Hazánkban az 1905-ben ültetett egyetlen idős fa a Folly Arborétumban van, most körülbelül 4 méter magas. A maguk nemében termetes fákká nőttek az Ambrózy-Migazzi István ültette növények is a Malonyai Arborétumban. Az előbbieken kívül csupán néhány fiatal példány van egy-egy gyűjteményes kertben, pedig intenzíven ápolt parkok, kőkertek mellett, száraz déli lejtőkön, akár autópályák, utak menti rézsűkben (például a Pinus mugo felváltására vagy csoportjainak változatosabbá tételére) is érdemes volna szélesebb körben kipróbálni. Környezetébe heverő borókák, illatos félcserjék, pálmaliliomok kerülhetnek.
Amíg egy nagyobb magbehozatalból 5-10 éves növények forgalomba nem kerülnek, a kertbarátok csak oltás útján lehetőleg szárazságtűrő alanyon juthatnak hamar élvezhető méretű növényhez.
Kommentek a bejegyzéshez