Heyderia decurrens vagy Libocedrus ducurrens néven is ismert, Észak-Amerika nyugati részéről származó örökzöld. Szép cédrust jelentő neve némi félreértésre adhat okot, hisz a Caloderusoknak sem fejlődéstörténetileg, sem alaktanilag nincs közük a botanikai név szerinti cédrusokhoz. (A cédrus az ógörög kedros szót idézi, amely többféle gyantás fára vonatkozott.)
A gyantáscédrus elterjedési területe igen hosszan nyúlik északról dél felé: Oregontól csaknem a mexikói határig, a Coast Range, a Cascade és a Sierra Nevada hegyvonulatain 1000 és 2500 méter közötti magasságban él. E csaknem 1800 km hosszúságú terület klímában és a társuló fajok tekintetében egyaránt széles körű változatosságot eredményez. Areájának északi részén viszonylag kiegyenlített az éghajlat, a magasbatörő óriástujával (Thuja plicata) és a tengerparti mammutfenyővel (Sequoia sempervirens) is jól állja a versenyt, eléri az 50 m-es magasságot. A Sierra Nevada déli lejtőin, ahol már törpecserjékkel, a makkiának megfelelő ottani chaparral örökzöld növényzettel, vagy a hegyi mammutfenyővel (Sequoiadendron giganteum) és a duglászfenyővel (Pseudotsuga menziesii) társul, 1-4 hónapos szárazságot kell elviselnie, Dél-Kaliforniában ellenáll a sivatagi száraz levegőnek, még ha a völgyekbe szorul is.
Széles vagy karcsú kúpos, gyakran oszlopos termetű. Hajtásai csavarvonal szerint különböző irányú síkokba rendezettek, lemezszerűek, az oldalágak végén bókolók vagy csomókban csüngők, szárazabb (vagy meszesebb) helyen világoszöldek, árnyas, jó vízellátású helyen növő példányokon fényes sötétzöldek, hosszú, párhuzamos élű átellenes pikkelyei — ősi vonásként — négyes örvökben állnak. A termős és porzós tobozkák egyaránt végállók, 3-5 mm hosszúak, utóbbiak napos helyen néha tömegesen jelennek meg. A termős tobozvirágzatok inkább a fa felső részén, illetve az erősebb oldalágak csúcsán fejlődnek, a tobozok általában három átellenes pikkelypárból állnak, kezdetben zöldek, sárgásbarnára érve felpattannak, 2-3,5 cm hosszúak. Csak a középső pikkelypár terem. (A fiatal növények kérge kezdetben sima, világos olajzöld vagy szürke, később pikkelyeslemezes, leváló. Az idősebb fák vastag vörösbarna kérgét mély repedések tagolják.)
A gyantáscédrusnak az országban sokféle látható példányai bizonyítják, hogy hazai körülményeink között kiválóan megél. Szép fák díszlenek például Erdőtelek, Surd, Badacsonyörs, Agostyán arborétumában, de találkozunk velük közparkokban és magánkertekben is. A különösen száraz, meszes területek kivételével úgyszólván mindenütt sikerrel felnevelhető, még az enyhe meszet is tűri, ha elég vízhez és tápanyaghoz jut. Száraz, kitett helyen alacsonyabb, széles-kúpos vagy bokrosodó növény lesz, míg párás, üde környezetbe, magasabb talajvízű helyen termetes, kúpos fává nő.
Ügyes társítással kisebb kertekben is jól megfér a többi dísznövénnyel, csak jó vízellátású, mély talajba kerülve nő nagy fává — ilyenkor is inkább felfelé törekszik, és 12-15 méter magasan 3-5 méter szélességet érhet el. Ha elegendő tér áll rendelkezésére, érdemes hármas-ötös kötésbe telepíteni: a fényeszöld, dús lombozatú, kúpos fák csoportja már egy évtized után is megragadó látvány. Szép szoliter, de jellege, egyéni megjelenése kiemelhető néhány eltérő lombozatú vagy hatású pikkelyes örökzölddel is .
Dugványai igen nehezen gyökeresednek, magvetésből annál könnyebben felnevelhető. A fiatal fácskák gyorsan nőnek, de csúcsuk kezdetben könnyen visszafagy. A 4-5 éves Calocedrusok olykor alig érik el az egy métert. Gyökérrendszerük azonban ekkorra megerősödik, a növények hirtelen „megugranak”, s ezután évente 60-80 cm-t is nőnek (egy 15 éves gyantáscédrus magassága a 10 m-t is meghaladhatja). A kezdeti csúcsfagyás miatt — faiskolai nevelési nehézségekre hivatkozva — sokszor igazságtalanul elmarasztalják a Calocedrust. Ha a faiskolában néha nem is olyan szépek, mint a formás kis életfák (Thuja), szárazságtűrésükkel, hosszú élettartamukkal ezerszer kárpótolnak a kertekben, parkokban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az országosan évente telepített több tízezer nyugati életfából a szárazabb országrészeken alig tudunk néhány szép példányról és azok is sokat szenvednek a hónyomástól. Ugyanakkor az a kevés Calocedrus, ami az országban talajba került, gyakorlatilag mind szép fává növekedett és most 20-30, sőt 80-120 évvel a telepítés után, talán szebbek, mint fiatal korukban.
Szép formái közül különösen az Angliában elterjedt karcsú, oszlopos típus (‘Columnaris’), a sárgával tarkázott ‘Aureovariegata’ és néhány szép törpeforma (‘Intricata’, ‘Pygmaea’) emelhető ki.
Kommentek a bejegyzéshez