Fenyők II.

A fenyők külső megjelenésükben igen változatosak. A legnagyobb termetű fenyőfajok, a mamutfenyők, a 110 m-es magasságot és a 10 m-es törzsátmérőt is meghaladják. Ugyanakkor a szubalpin régióban növő törpe fenyő (Pinus mugo) csak 1-3 m-re nő meg.

A fenyőfélék általában ismert levéltípusa a tűlevél. A tűlevelek csúcsukig egyenletes szélességű, keskeny levelek, amelyek keresztmetszete leginkább háromszög alakú, ill. más esetben lapos. Rendkívül ellenállóak és nagy asszimiláló felületet biztosítanak. Általában egyesével szórt állásban helyezkednek el a hajtásokon, gyakran azonban törpehajtásokon csomókba tömörülnek, pl.: Pinus, Cedrus.

A fenyők közismerten örökzöldek, de néhány faj lombhullató. Ilyen például a vörösfenyő (Larix), a már korábban is említett mocsárciprus és ilyen a két évtizeddel ezelőtt felfedezett, korábban már fossziliáiból ismert Metasequoia is. A fenyőfélék sok fajának hajtásait pikkelylevelek borítják. E pikkelylevelek a tűlevelek átalakulásával fejlődtek ki. Ezt jól bizonyítja az a tény, hogy a pikkelylevelű fenyőfélék csiranövényei még tűlevelűek. A déli félteke trópusi, szubtrópusi fenyői között gyakoriak a lomblevelű fajok is. Ilyen például a kauri fenyő (Agathis) és podokarpusz.

A fenyőfélék nyitvatermők. Magkezdeményeik nyitottan, termőleveleken fejlődnek. Hím- és nővirágzatuk egyaránt tobozvirágzat, amely lényegében egy elfásodott tengelyű, rövidszártagú füzér.

Termőpikkelyeik, származásukat illetően redukált termős virágok. A ciprusfélék tobozai kevés pikkelyűek, gömbölyded alakúak, amelyek gyakran elhúsosodnak és összenőve „álbogyót". tobozbogyót alkotnak (borókafélék). A tiszafaféléken nem fejlődik toboz, hanem rövidszártagú hajtáson egy csúcsálló magkezdeményből fejlődik a mag, amelyet később húsos magköpeny vesz körül. A fenyőfélék szöveti felépítése a nyitvatermőkre jellemző. Szállítószövetrendszerük fejletlenebb a zárvatermőkénél, - a vízszállító sejtekből (tracheida) épül fel. A fejlettebb tápanyagszállítást szolgáló vízszállító csövek (trachea) hiányzanak. Évgyűrűik a tracheidák egymásra rétegződéséből jönnek létre.

A fenyők fejlődéstörténeti szempontból nézve alacsonyabb rendű növények, amelyek a Föld vegetációjának összetételében a legutóbbi évmilliókban jelentősen visszaszorultak. Ennek ellenére, bár az egykorinál kisebb fajszámmal, de nagy tömegükkel egyes területeken ma is jelentős, sőt döntő szerepet töltenek be. Fokozatos háttérbeszorulásuk fő oka a klímaváltozásokkal szembeni kisebb alkalmazkodó képességük volt. Az ősibb kialakulású fajok általában nehezebben tűrik a megváltozott környezeti tényezőket. A fenyőféléknél szerepet játszott az is, hogy a nagy termet mellett a tápanyag- és vízszállítás viszonylag fejletlen, hiszen a vízszállító csövek helyett törzsükben a nedvek áramlása a rövidebb vízszállító sejtek hosszú láncolatán keresztül zajlik le. Így a relatív páratartalom csökkenését egy bizonyos fokon túl nem tudták elviselni.

Ivaros szaporodásuk bonyolult folyamatában a zárt magház hiánya nyilvánvalóan hozzájárulhatott sorozatosan rossz termőévek bekövetkezéséhez amely a fenyőfajok egész sorát tovább gyengítette. Általános visszaszorulásuk szemléletes bizonyítéka az is, hogy a ma élő mintegy 550 faj egészen szűk, igen gyakran reliktum élettérre szorul.

A fenyőfélék fő elterjedési területe a mérsékelt öv, ezen belül pedig elsősorban a Távol-Kelet és Észak-Amerika pacifikus partvonala, ahol legnagyobb fajgazdagságban élnek. E területeket sokan fenyőcentrumnak is nevezik. A mérsékelt öv e területein a harmadkori gazdag fenyőflóra jelentős részben megmaradt, míg máshol, így Európában is az egymást kővető jégkorszakok a fenyőféléket nagymértékben kipusztították. Ma már csak fosszilis maradványaikból tudjuk, hogy Európában is éltek mamutfenyők. Mocsárciprusok, folyamiciprusok és áltiszafák és még sok más kihalt nemzetség.