Treemail

Bejelentkezés

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.

Navigáció

Treemail

Jelenlegi hely

Címlap

Big Bend – édenkert a sivatag felett

Amióta az Appalache-et elhagytuk Amerika keleti részén, síkság kísért bennünket, a Mexikói-öböl menti „Golf-államo­kon” keresztül Texasig és Texason át a Big Bend Nemzeti Parkig. Amit eddig Texasban hegynek nevezhettünk, azok lé­nyegében kisebb-nagyobb szigetszerű fennsíkok voltak, amo­lyan tanúhegyek, amelyek a felszínt formáló erők kegyeletéből megőrizték az évmilliókkal korábbi térszínt. Aki sokat remélve megmászta ezeket a tábla alakú magaslatokat, újra a síkságon találta magát, csak száz méterrel magasabban. A Big Bend felé azonban merészebb gerincek tűntek fel, csipkés kőszirtek­kel, akárcsak a Tátra gleccserektől tagolt, finomra szabdalt csúcsai. Itt Délen persze nem a jég - amely a jégkorszak alatt is a messze Öt-tónál és a 4000 méter feletti hegyeken idő­zött-, hanem a nagy hőmérsékleti különbségek repesztették, mállasztották a gerinceket. A Sziklás-hegység óriási rendszeré­nek észak-dél irányú hegyláncai itt, a Big Bend táján léptek át a mexikóiak keleti Sierra Madrejába. S mint a Sziklás-hegységet­ mindenütt, itt is hatalmas teraszok előzték meg a gerin­cet, úgyhogy Del Riótól már észrevétlenül kapaszkodtunk az Edward-plató közel 1000 m magas fennsíkjára. Erre akkor döb­bentünk rá igazán, amikor nyugat felé haladva átléptük a híres Pecos folyót, ami egykor határkőül szolgált Kelet és Nyugat között, és amelyen túl már a vadnyugat vagy Roy Bean tör­vényei uralkodtak. A folyó egy kisebb Grand Canyonra emlé­keztető, sziklafalakba vájt mederben hömpölygött, sárga ára­dattal a Rio Grande felé. A sziklákon eleven sziklakert; üstök­liliom (Dasylirion texensis), különös, fölfelé kunkorodó, éle­sen fűrészes levelű agávék (Agave lechuguilla) és medvetalp­kaktuszok (Opuntia engelmannii) tömege! Az említett agávé nagyon eltér a mi fogalmainkban kialakult agávéképtől. Levelei sarlószerűen görbültek, inkább hengeresek kereszt­metszetben, mint laposak. A mexikói Chihuahua félsivatag küldötte, egyike azoknak az agávéknak, amelyek behatolnak az alacsonyabb fekvésű száraz, félsivatagi területekre is, és a meredek sziklafalakon csüngnek, vagy sűrű foltokat alkotva, égnek meredő tövisekkel valósággal átjárhatatlan, mesebeli „acélrétté" teszik a lejtőket. Langtryban, amely Roy Beannak, a vadnyugat legendás hírű bírájának plátói szerelmeséről, Langtryról kapta nevét, a bíró mindmáig megőrzött háza körül szépen ápolt kaktusz-botanikuskert látható. Néhány szép saguaro (Carnegiea gigantea) is volt a hatalmas termetű jukkák (Yucca faxoniana), Opuntiák és Cylindropuntiák között. Vezetőnk elmondta, hogy az itteni saguarók a -15 °C-os hideget is elviselték, amely 1963-ban több napig tartott. Ma­rathonnál délre fordultunk, és a jukkákról oly híres Brewster tartományon keresztül alig egy óra alatt értünk el a Big Bend Nemzeti Parkhoz.

A területet 1944-ben nyilvánították védetté; a Chihuahua mexikói félsivatagi fennsík Egyesült Államokba átnyúló részét hivatott megőrizni. Szívét a Chisos-hegység adja, amely a félsivatag fölött 1500 m-rel valóságos édenkertet őriz; tölgye­sekkel, tűzpiros, kétméteres zsályabokrokkal (Salvia regla) és a 4 m-es magasságba nyúló, virágzó agávékkal (Agave ha­wardiana) a fák alatt. Mi azonban nem másztuk meg mindjárt a hegyet, hanem helyette a Rio Grande partján fekvő Rio Grande falu kempingjében vertük fel sátrainkat. Innen 20 per­ces, természetbe vágott sétaút (Natur Trail) vezetett a tipikus Chihuahua félsivatagba, ahol egy rövid séta után a terület legfontosabb, legjellegzetesebb növényeit már ismerősként üd­vözölhettük. Itt a természet a botanikuskert, ahol gondosan vágott ösvények és lépcsők vezetnek a legszebb növénycsopor­tokhoz, s így mindent eredeti környezetében, eredeti természe­tes szépségében mutathatnak be. Húsz kaktuszfajt jegyezhet­tem fel naplómba! Valóságos szőnyeget borított a köves talajra a Corynopuntia grahamii, jókora foltokban nőttek az Echino­cereusok (E. stramineus, E. enneacanthus, E. triglochidiatus) és a termetes medvetalpkaktuszok (Opuntia spinosibacca, O. rufida, O. engelmannii). A sziklák között Escobaria tuber­culosa és a már ismert agávé (Agave lechuguilla) nőtt. A mi kedvelt, húsos levelű „majomfánkra" (Crassula arborescens) emlékeztetett egy különös kutyatejféle növény, a Jatropha dioica. Nagy meglepetés volt számomra az északi lejtőkön a szúrós szőnyeget adó Hetchia, e szárazságtűrő broméliaféle ilyen északi megjelenése! Rokonai lent élnek Mexikóban és az Andok nyáriesős területeinek trópusi szikláin. A repedésekben egy különös páfrány él: a Selaginella lepidophylla, az itteni „jerikói rózsa"; kiszáradt gömbjei megnedvesítve, szinte szemlátomást térnek magukhoz, és a víz a kis jelentéktelen, barnás gombolyagot nem várt szépségű, üde zöld párfánnyá varázsolja! Szeretik e kis különleges növényt az amerikaiak, s fóliába csomagoltan, rövid leírással és „használati utasítással" árulják csaknem minden ajándékboltban. Naplementéig be­jártam minden sziklát, minden zugot. A sziklarepedésekben ráakadtam a híres sziklakaktuszra (Ariocarpus fissuratus), a talajba mélyedt mamillariákra (Mamillaria meiacantha), ame­lyek gömbjének csupán egytizede áll ki a talajból, és a sziklák színébe olvadó Echinocactus horizonthaloniusra. A védett területen csak én adhattam magamnak engedélyt a szerény gyűjtésre, felmentve magam a tudományos, kísérleti céllal. Azért mégis megvártam a naplementét - ne keltsek rossz érzést senkiben. A mélységben a Rio Grande folyt szelíden, össze­zsugorodva a nyári szárazságtól - a túlsó partról kopár szik­lákra tapadt, parányi, fehér házakból álló mexikói indián falu zaja hallatszott át; a szamár üvöltését, a kecskekolompok zaját s a gyorsan pergő indián beszédet felerősítették a mere­dek partfalak. Sokáig ültem még a sziklán, s csak néztem át Mexikóba, s magam is alig hittem, hogy itt vagyok.