A szubmediterrán „súlya" flóránkban
A Kárpátokkal határolt medence (növényföldrajzi nevén: Pannonicum) közismerten nagy gazdagsággal egyesíti magában a tőle északnyugatra, keletre és délre eső területek flórájának számos képviselőjét. Ez földrajzi helyzetéből, klimatikus adottságaiból egyaránt következik. A Kárpátok bércei a vegetációtörténet során nem képeztek áttörhetetlen gátat a környező területek növényeinek terjedése útjában. Ugyanakkor elég határozott izoláló hatásuk volt ahhoz, hogy a környező területektől eltérő klímája ellenére a Pannon-medencébe - főleg a folyók menti völgyeken át - bejutott különböző származású fajokat egyaránt megtarthassák. Ugyanerre a tényre, tehát a Kárpát-medence csak viszonylagos elszigeteltségére vezethető vissza az is, hogy zárt földrajzi egysége ellenére viszonylag szegény endemizmusokban, azaz olyan fajokban, amelyek bennszülöttek, s földrajzi elterjedésük nem lépi túl a Kárpátok vonulatát. (A kb. 9%-ot kitevő endemizmusoknak is nagyobb része az egyes elszigetelt havasokon alakult ki, míg a Pannon-medencére csak 2,6%, azaz kb. 90 faj, illetve alfaj jut).
A Kárpát-medence fajainak jelentős része, mintegy 40%-a Eurázsiában, Európában vagy legalább Közép-Európában is él. Százalékos arányukban ezek után mindjárt a déli származású fajok következnek mintegy 12%-kal. Elég nagy még a kontinentális és az alpesi fajok aránya is. Ezenkívül természetesen még sok más flóraelem is megtalálható, mint pl. balkáni, dácikus (erdélyi}, mőziai stb, elemek.
Hazánk mai területén a Kárpát-medencére érvényes százalékos adatok arányaikban kissé eltolódnak. Nagyszámú faj kiesése következtében egyes flóraelem-csoportok csökkentek, vagy szinte teljesen hiányoznak, míg mások viszonylagosan emelkedtek. így mai flóránk kb. 2200 virágos növényéből 16%, tehát flóránk egyhatoda déli elterjedésű, elsősorban szubmediterrán elem. Ez a magas arány hűen érzékelteti a szubmediterrán súlyát a magyar flórában. Számuk legmagasabb az ország délnyugati területein és általában a Dunántúlon, s itt is kimagaslóan az egyes szubmediterrán növénytársulásokban. Így pl. a Balaton-felvidék nyílt sziklagyepeiben a szubmediterrán fajok 28%-ot, a déli-délkeleti, úgynevezett pontus-szubmediterrán fajokkal együtt pedig már közel 40%-ot tesznek ki.
A szubmediterrán fajok délről terjedtek a jégkorszak elmúlta után fokozatosan észak felé. Csak kisebb részük vészelhette át a Középhegység területének sajátos mikroklíma viszonyai között a jégkorszak alatti lehűléseket. A fajok déli származása általában elég jól igazolható. A kérdés eldöntésében fontos támpont az illető növény nemzetségének, rokonsági körének vizsgálata, mert a faj származási területe általában ott van, ahol rokonsági köre a legnagyobb fajszámmal, illetve magasabb rendű életformával (cserjés, fás növekedés) képviselt.
A szubmediterrán vegetáció több száz hazai képviselője közül az alábbiakban kiragadva mutatunk he néhányat.
A molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a csertölgy (Quercus cerris) a szubmediterrán erdők lombszintjének fő alkotója. Areájuk észak felé csak elszórtan lépi túl a Kárpát-medencét. Jellegzetességük, hogy lombjukat ősszel nem hullatják le, hanem az rajtuk szárad, s csak a tavaszi újraéledéskor tűnik el teljesen. Ez a tulajdonságuk jól utal mediterrán származásukra. További fontos szubmediterrán fa a virágos kőris (Fraxinus ornus), a vitatott őshonosságú szelídgesztenye (Castanea sativa) és az ehető termésű berkenye (Sorbus domesticus).
Számos szubmediterrán cserjénk közül az ősszel vérpírosra színeződő lombozatú cserszömörcét (Cotinus coggygria), a parkokban is ültetett pukkanó dudafürtöt (Colutes arborescens) és a csak egészen délen növő jerikói loncot (Lonicera caprifolium) említjük meg.
A szubmediterrán félcserjék és lágyszárúak közé számos szép virágunk tartozik. A kevés számú hazai örökzöldek is jórészt déli származásúak, pl. a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a borostyán (Hedera helix), a télízöld meténg (Vinca minor).
Kommentek a bejegyzéshez