Mediterrán és szubmediterrán
A mediterrán, vagyis a Földközi-tenger térsége jellegzetes klímájával (száraz, meleg nyár, őszi és téli csapadék-maxímum, enyhe tél) az egész vegetációra rányomja bélyegét. Az erősebb fagyok elmaradása lehetővé teszi, hogy a vegetációs időszak szinte egyáltalán ne szakadjon meg, s ennek megfelelően a lombjukat lehullató mérsékelt övi növények mellé, illetve helyébe a keménylombú, örökzöld fák és cserjék lépjenek. A nagy nyári szárazság ellen a fajok nagyobb része védekezik: hajtásaik, leveleik vastagon molyhosak, nemezesek, ezáltal is csökkentve a vízvesztést. Nehezen kifejlesztett lombozatukat, hajtásaikat a szomjazó állatoktól sok fajnál tüskék, tövisek, merev, elálló szőrképletek óvják. Néha még a levelek is hiányoznak, csökkentve ezzel a párologtatást, s csak a zöld hajtások asszimilálnak. Az enyhe tél következtében az évelők föld feletti része is könnyen áttelel, elfásodik, s így a vegetációtörténet során uralkodóvá válhatott a félcserjés életforma. (Tipikus mediterrán félcserjék, mint az orvosi zsálya - Salvia officinalis, a levendulák - Lavandula sp., a gyógyhatásáról közismert izsóp - Hyssopus officinalis, kerti dísznövényünk, a cipruska - Santolina chamaecyparissus stb.) A fajok nagy része tavasszal elvirágzik, s a nyár folyamán kényszerpihenőre tér. Ősszel az esőzések hatására a természet újraéled és sok növény csak ilyenkor fejleszti ki virágait, illetve újravirágzik. Az ilyen életmódnak megfelelően a mediterránban nagy a hagymás-gumós, gyöktörzses (úgynevezett geofiton) életformájú növények száma.
Mindezen vonások a mediterrán flórát és vegetációt határozottan elkülönítik más területekétől, a mediterrán határát mégis szinte minden kutató máshová helyezte. Ez a mediterrán szűkebb, illetve tágabb értelmezésének volt a következménye. Markgraf Közép-Európa felé még Görögország északi határánál vonta meg e határt, s így az Adria tengerpartjának legnagyobb része a mediterránon kívülre került. A legtöbb kutató azonban az egyik legtipikusabb mediterrán növény, az olajfa (Olea europea) elterjedését vette alapul a határ megállapításában. A társulástani (fitocönológiai), szemlélet kialakulásával az örökzöld és csak részben örökzöld cserjések (macchiák, illetve pszeudomacchiák) elterjedése szolgált elsőrendű támpontul a mediterrán elhatárolásában. A szemlélet azonban továbbra sem vált egységessé. Különösen az észak felől jött kutatók tágabban értelmezték a mediterránt, s határát az előzőeknél jóval északabbra állapították meg. Oberdorfer Bulgária és Szerbia nagy részét is a mediterránhoz tartozónak vélte, Rikli még tovább ment s a határt egészen a Duna vonalánál húzta meg.
A vegetációkutatás további előrehaladásával a szubmediterrán régió fogalmának felállítása, elhatárolása hozta meg e kérdésben a legmegnyugtatóbb eredményt. Igaza lett így azoknak a kutatóknak is, akik a „babérlombhoz" kötötték a mediterrán területének határait, és azoknak is, akik elsősorban északról jőve észrevették Közép-Európa és a Balkán egy részének mind a mediterrántól, mind az északabbi területektől eltérő flóráját és vegetációját. Az örökzöld mediterrán erdők, cserjések így a valódi mediterránba (eumediterrán), míg az északi irányba felnyomuló, de mediterrán vonásokban még gazdag flórájú területek a szubmediterrán régióba kerültek.
Nem véletlen, hogy a flórakutatások után a növénytársulások vizsgálata lendített sokat a kérdés megoldásán. A növénytársulások sokkal összetettebben, a különböző környezeti és termőhelyi tényezőket figyelembe véve fejezik ki mindazt, amit az egyes fajok környezetüktől függetlenül legfeljebb csak sejtetnek. Számos szubmediterrán elem észak felé még a Kárpátok határát is átlépi. Ottani környezetükben azonban már legfeljebb, mint reliktumok képviselik a mediterránt, a társulások, amelyekben fellépnek, már tipikusan európaiak. Hazánk egy részének a szubmediterránhoz tartozását így elsősorban nem a számos, meglepetésszerűen előforduló mediterrán növényfaj (keleti gyertyán - Carpinus orientalis, rozsnokképü árvalányhaj - Stipa bromoides, cselling - Notholena maranthae stb.), hanem a mediterrán jellegű társulások bizonyították igazán.
A szubmediterrán régiók megkülönböztetése és elválasztása a valódi mediterrántól Kleopov és Walter nevéhez fűződik. Munkáikban, egymáshoz igen hasonlóan, a régió határait is közölték. Térképükön elsőnek csatolták a Dunántúl nagy részét is a szubmediterrán régióhoz.
A szubmediterrán, a mediterránhoz hasonlóan, jól jellemezhető éghajlati szempontból is. Legfontosabb ismertetői a meleg, száraz nyár, a tavaszi-őszi kettős csapadékmaximum, s elég döntő a viszonylag enyhébb tél is. Zólyomi Bálint a szubmediterrán e klimatikus vonásait - Köppen nyomán - hőklíma-típusok és az évi csapadékeloszlás jellegének statisztikus elemzésével is igazolta. A szubmediterrán klímájú Balatonfüreden pl. a sokévi átlag szerint a téli zord napok száma (amikor a hőmérséklet -10 C° alatt van) mindössze 8, a téli napok száma pedig (amikor a napi hőmérsékleti maximum egyenlő vagy alacsonyabb 0 C°-nál) nem több, mint 25 nap. A sokévi átlagos hőmérsékleti minimum -15 C° (a füge - Ficus carica hajtásainak fagytörési határa). A leghidegebb hónap, a január átlaghőmérséklete -1 C°. A tél viszonylagos enyhesége a szubmediterrán területeken elsősorban az enyhe nyugati és déli légáramlatok fokozottabb hatásának a következménye. Ez elég döntő tényező, hiszen az ország legmelegebb nyarú részein (Nagy-Alföld) a kontinentális hideg tél következtében már aligha beszélhetünk mediterrán vonásokról.
A növénytársulástanban először Tomazic állította fel a szubmediterrán erdők külön csoportját, utána számos kutató igazolta és támasztotta alá ezt a feltevést (pl. Doing, Horváth, Horvatic). A Közép-Európa területébe is benyúló szubmediterrán melegkedvelő tölgyes erdők és cserjések érvényben levő rendszerének felállítása és részletes tudományos elemzése magyar kutató, Jakucs Pál nevéhez fűződik. Kutatásai nyomán Európa-szerte elfogadott lett az a növénytársulási egység (Orno-Cotinetalia), amely hazánkban a Dunántúli-középhegységen át egészen a Dunáig nyúlik. A Dunántúli-középhegység területén a sziklagyepeket és a lejtősztyepeket hasonló meggondolással a legutóbbi időkben szintén a szubmediterrán vegetációegységekhez csatolták. A dél-dunántúli, főként illír növényfajokban gazdag bükkösök, gyertyános-tölgyes erdők vizsgálata szintén aláhúzta a magyar flóra és vegetáció déli kapcsolatait.
Kommentek a bejegyzéshez