A növényvilág fakírjai I.

„Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

 Annál többet, annál szebbet mondasz.”

Petőfi Sándor: A Tisza

Ritkán jut eszünkbe, sokan talán nem is tudják, hogy a növények között vannak az élővilág legszívósabb fajai. Embert, állatot túlszárnyalnak életképességükkel, kitartásukkal.

Egyesek olyan elképesztő forróságot, mások hosszan tartó szárazságot vagy dermesztő fagyokat képesek

elviselni, amilyet semmi más élőlény. Ismeretes, hogy a fényt hasznosító autotróf növény fény nélkül életképtelen. Bizonyos fajok, rafinált alkalmazkodással, mégis szinte teljesen sötét világban, barlangokban, tengerek mélyén is jól érzik magukat.

A természet bölcs gondoskodása ez. Ha nem így lenne, Földünk nagy része, a sivatagok, a havasi és sarki tájak, meg a tengerek, óceánok mélye néptelen volna. A sivatagokban s a jeges tájakon a legtöbb állat elvándorol a víz után, elbújik a forró nap s az üvöltő jeges szelek elől, az ember pedig sátrat, kunyhót ver, források, kutak köré települ, s táplálékot, tüzelőanyagot, védőruhát az állat és növényvilágtól kap. A magasabb rendű növény azonban helyhez kötött, és ha a viszontagságokhoz nem tudna a csodával határos módon alkalmazkodni, akkor a kietlen tájakon nem élne növény, nem lennének növényevő állatok, sem az abból élő ragadozók, sem a növény és állatvilágra egyaránt rászoruló emberek.

Akár könyvet is lehetne írni - hiszen több százan, sőt ezren is vannak - azokról a növénycsodákról, amelyek a Föld meleg pontján, a kaliforniai Halál-völgyben vagy a fortyogó gejzírek és hőforrások vizében és környékén, mások hosszú évekig teljesen száraz, csapadéktalan tájakon vagy a Föld hideg pontján, Verhojanszk vidékén, esetleg a havasok örök hó borította szikláin, gleccserek jegén, sőt a sós tavak szinte tömény sóoldatában vagy akár a távvezetékek villanydrótjain is meg tudnak élni.

Az egyszerűbb növényeknél (baktériumok, moszatok, gombák, zuzmók, mohák) a környezeti szélsőségekhez való alkalmazkodás több és változatosabb formáit találjuk, mint a fejlettebbeknél.

A legnagyobb szélsőségek elviselését a növényvilág legprimitívebb csoportjában, a még sejtmag nélküli baktériumok és kékmoszatok között látjuk.

Sok baktérium (újabban nem sorolják a növényvilágba) spórája ideig-óráig - 250 °C -on is életképes, ugyanokkor a széna öngyulladását okozó Bacillus calfactor a +75 °C -ot is elviseli. Az izlandi gejzírek forró vizében vagy a Yellowstone Nemzeti Park (USA) hőforrásaiban +100 °C -on is élnek baktériumok, sőt a lépfene

kórokozója (Bacillus anthracis) még a +140 °C -ot is elviseli. A kérődző állatok bélcsatornáiban élő baktériumok kb. + 55 °C-on érzik magukat a legjobban. Számos baktérium spórája a pasztörizálást is túléli, sőt többórai forralással sem pusztul el. Ezeknek a hőtűrő fajoknak a spórái általában csak + 130- + 140 °C-on és 2 bar túlnyomású gőzben való félórás kezeléssel semmisíthetők meg. A több ezer méter mélységben lévő óceánfenéki melegforrások + 250 °C körüli (nagy nyomás alatt!) vizéből is izolálták ezeket a parányi élőlényeket. A merülőhajókkal lejutott óceánkutatók, az elmúlt években, a hőforrások környékén, 250 bar nyomáson, a fenékhez tapadva és a forró vízben lebegve is hatalmas baktériumtenyészeteket találtak. Ezek vagy szimbiózissal, azaz más szervezetekkel való együttéléssel tartják fenn magukat, vagy a hőforrások vizében lévő fémvegyületeket hasznosítják anyagcseréjükben.

A kékmoszatok is kitesznek magukért. Egyes ostoros mészmoszatok (Coccolithales) és Nostoc fajok 400 méter mélységben is élnek az óceánokban, míg más Nostoc fajok 70 évig is életképesek maradnak a száraz talajban. A kékmoszatok a világ leghőtűrőbb asszimiláló növényei, forró, kénes vizekben (Calothrix thermalis, C. calida) éppúgy megtalálhatók, mint a + 70- + 80 °C-os hévforrásokban (Symploca thermalis, Mastigocladus laminosus, Phormidium laminosum), A Lyngbia thermalis vígan tenyészik az izlandi gejzírek +80-+90 °C-os vizében, sőt + 50 °C alatt már elpusztul, mert az túl „hideg” a számára. Ugyanakkor kísérletekkel igazolták hogy, nem egy kovamoszat - 200 ° C-on is megél. Az óriás termetű (60-100 méteres) barnamoszatok (Laminaria, Macrocystis) a sarkvidéki jeges tengerekben hatalmas vízalatti moszaterdőket alkotnak.