A két faj elnevezését illetően a botanikusok között, valamint az európai faiskolai gyakorlatban kezdettől fogva meglehetős zűrzavar uralkodik, amelyet napjainkig nem sikerült eloszlatni. Ez azonban nem változtat azon, hogy mindkét faj kertjeink legszebb díszei közé tartozhat.

            A japán mahónia sok tekintetben szebb, mint a jóval elterjedtebb kínai faj: levelei hosszabbak elérik az 50 centimétert világoszöldek és szürkén hamvasak, szemben a Mahonia bealei sötét vagy (főleg meszes talajon) sárgászöld színével. Levélkéik is eltérőek. A Mahonia japonica-n a levélkék válla lekerekített és a csúcs felé egyenletesen keskenyedő a levélalap szerinti alsó élük sűrűbben, 5-6 levéltövissel fogazott, míg a Mahonia bealei levélkéi általában a levélgerinccel párhuzamos egyenes levélvállból kissé szögletes alakúak, röviden kihegyezettek és csaknem mindig kevesebb fogúak, levéltövisűek. Szembetűnő a különbség virágzáskor. A Mahonia japonica fürtjei hosszabbak, elérik a 25 centimétert, teljes virágzásban lecsüngők. Feltűnőek a fürtökben a virágok alatti, a virágkocsánnyal azonos hosszúságú murvalevelek. A kínai faj fürtjei rövidebbek, felállók, murvalevelei pedig 3-4 milliméteresek, jóval rövidebbek a virágkocsánynál.

            Legfőbb kertészeti értékük mutatós örökzöld lombozatuk, korai, olykor már február végén kibontakozó virágzatuk és a nyár közepére érő hamvaskék, szőlőszemekre emlékeztető termésfürtjeik. Ott fejlődnek jól, ahol a talaj állandóan nedves, a levegő meleg és párás, a hely pedig viszonylag szélvédett. Termőhelyének kiválasztásakor, illetve befolyásolásakor ezt kell szem előtt tartani. A vízgyűjtő terület mélypontjára, tehát a kert „vízbefogadó” részére, meleg félárnyékba (alacsonyabb fák, bokorfák szórt félárnyékába) kerüljenek.

            Évente 30-40 centimétert is nőhetnek és 5-10 új levelük megjelenik. Meleg nyáron, ha kezdeti fejlődésüket öntözéssel siettettük, a növekedés tekintetében egy teljes évet nyerhetünk: ilyenkor ugyanis még egyszer kihajtanak. A kezdetben csúcsi növekedésű növény méteres magasság elérése után száraz helyeken még hamarabb elágazik, és terebélyes, többágú bokorrá fejlődik, miközben a vezérág csúcsi növekedése lelassul. Kedvező helyen növekvő egyik példánya 15 év alatt 8 oldalággal elérte a 2 méter szélességet és a 2,2 méteres magasságot.

            Meszes talajon, szárazságra hajlamos területen félárnyékba, kissé a talajszint alá süllyesztve ültessük, úgy, hogy a gyökérnyak - némi talajcserével az 50 cm átmérőjű gödörben körülbelül 20 centiméterrel kerüljön mélyebbre az eredeti talajfelszínnél. Töve környékén a talajfelszínt takarjuk lombbal, forgáccsal, fenyőtűvel: így a nedvességet jobban megőrzi és hamarabb kialakul a talaj humuszos feltakarója. Nyílt, napos fekvésbe csak a nyugati és délnyugati országrészre javasolható. Mindkét faj a szubtrópusi erdőségek hangulatát idézi és elsősorban a sűrű, feltörő ágazatú bokorfák borostyános parányi ligete egészíti ki a legszerencsésebben a környezetüket. Különösen jól mutat társaságukban a mogyoró sűrűn feltörő törzság-rendszere vagy a Lonicera maackii és a L. tatarica világos, rostos törzsű, sűrű ágú „dzsungele”, amelyet borostyán, Rubus henryi és néhány korán nyíló díszcserje (Corylopsis, Chimonanthus praecox) egészítheti ki.

2010-ben megjelenő CONIFERS AROUND THE WORLD megrendelhető a következő oldalon: 

http://www.dendropress.com/