Hazánkban a XVII. században írnak először a leánder szépségéről és mérgező voltáról, de a növény csak egy évszázad múlva vált igazán népszerűvé. Méreganyagai szívizomra ható glikozidok (neriin, oleandrin), ezért kis mennyiségben és megfelelően adagolva szívbetegségek gyógyítására alkalmas, de túladagolva szívméreg. Levelét, virágát szájba venni nem ajánljuk, érzékenyeknek már az érintése is bőrgyulladást okozhat.
Újabban nálunk is egyre gyakrabban látjuk kiskertekben a ricinust (Ricinus communis). Leginkább meleg, védett fekvésű helyekre ültetik dísznövénynek. Óriási, legyező alakú, tenyeresen szeldelt leveleivel igazán látványos. A trópuson 8-10 méteres fává is megnő, nálunk csak 3-4 méteres, egyéves, lágy szárú növény. Latin (ricinus) és egyiptomi (kiki) neve is kullancsot jelent, mivel magvain ehhez az élősködőhöz hasonlatos rajzolatok vannak. A trópusi Afrikában honos, de már az egész mediterráneumban elterjedt. Görögországban is sokfelé láttam kivadulva. Egyiptomban, Indiában igen régóta, legalább hatezer éve termesztik gyógynövényként. Magjából sajtolják a közismert hashajtó olajat. Igen hamar rájöttek, hogy a préselés után visszamaradt olajpogácsa állati takarmánynak nem használható, mert súlyosan mérgező. A magvakban a 40-50% értékes olajon kívül egy erősen mérgező fehérje, a ricin nevű toxalbumin van, amiből egy felnőtt ember számára már 0,25 milligramm a halálos adag. A gyorsan felszívódó méreg kicsapja a vörösvérsejteket, és belső vérzést okozhat.
Hallottam olyan vidéki halálesetről, amikor valaki a kertjében díszlő ricinusról hashajtóként néhány magot megevett, mivel nem tudta, hogy súlyosan mérgező. Már 2-3 mag elfogyasztása is halálos lehet.
Kerti díszfáink között is van két igen gyakori, mérgező faj, a tiszafa és a nehéz szagú boróka.
A tiszafa (Taxus baccata) európai növény. Nálunk is őshonos a Bakony-hegységben, de sötéten fénylő, örökzöld lombozata és szép formája miatt díszcserje- és díszfaként is sokfelé ültetik. Régebben inkább kastélyok, parkok, temetők kedvelt növénye volt. Manapság igen sok kertes házban megtalálható. A magot körülvevő, szőlőszem nagyságú, cinóberpiros, húsos magköpenyt kivéve, a növény minden része mérgező. Ezt már Dioszkoridész is megírta, s azóta is tudjuk, hogy mérge a szívműködést és légzést bénító taxin nevű alkaloida. Télen a lombozat négyszer több (2%) taxint tartalmaz, mint nyáron. A magok méregtartalma kb. 1%. Különösen gyermekekre veszélyes, akik a jóízű húsos tobozbogyóval a mérgező magokat is megeszik. Körülbelül 20 bogyó a halálos adag. Érdekes, hogy a hatása nem egyértelmű. Megállapították, hogy fogyasztása csak az emberre és a meleg vérű állatokra veszélyes, de azokra sem egyformán. Amíg a lovak igen érzékenyek rá (100-200 milligramm levéltől már elpusztulnak), addig az őzek, szarvasok alig. Tiszafákkal dolgozó erdészek megbetegedéseiről is tudunk. Hallottam, hogy ahol a kastélyokhoz szűk tiszafasor vezetett, ott a lovak szájára vászonzacskót húztak, nehogy az állatok a lombból tépjenek, amíg a fasoron áthaladnak. Emberre, állatra gyorsan (egy órán belül) hat, mert hamar felszívódik.
Hasonlóan súlyosan mérgező a nehéz szagú boróka (Juniperus sabina) leveles hajtása. Hozzánk legközelebb a Kárpátokban és a Balkán hegységben őshonos, de kertjeinkben is gyakran ültetik. Méreganyagát, a sabinaolajat régebben gyógyításra használták. Sziklák közé, rézsűkre ültetve nagyon mutatós, mivel ferdén álló, elheverő törpe törzse és szabálytalanul elterülő koronája a kékeszöld levelű, vékony, sűrű ágacskákkal teljesen beteríti az aljzatot. Az illatos növény minden része mérgező. Az érzékenyeknél érintésre is bőrgyulladást okozhat. Ha pedig élő szervezetbe jut, először a nyálkahártyát támadja meg, majd légzészavart és a központi idegrendszer bénulását idézi elő. Végül beáll a kóma, illetőleg a halál. A halálos dózis 1 gramm, azaz kb. 6 csepp olaj. Mivel vetélést is okoz, óvatlan használata a népi gyógyászatban valaha sok halálos balesetet okozott.
Kommentek a bejegyzéshez