A ˛Yucca-probléma˝

Valamikor, a Pangaea még összefüggő őskontinensének trópusi erdőségeiben a fák koronáira törő hatalmas liliomfélék: - az őssárkányfák nőttek. Azóta a kontinensek messze

eltávolodtak egymástól, s az egykor összefüggő őserdőket tengerek, hegyláncok és sivatagok választják el egymástól. A liliomfélék ősi, fás képviselői azonban fennmaradtak akár Ázsiá­nak, Afrikának vagy Amerikának nevezzük ma az egykor földrész darabjait, amelyen ma is élnek az évmilliókkal ezelőtt még összefüggő dzsungelek trópusi növényei. Mindenütt fejlődtek a saját útjukon, avagy fennmaradtak - a változatlan klímában ősi állapotukban.

Ázsiában és Ausztráliában, Afrikában a Cordylinék és Dracaenák, Amerikában a Dasylirionok és Yuccák - sőt Brazíliában egy Cordylinék faj is - a modern képviselői az egykori őssárkányfáknak. A magas törzsű ősi liliomfélék különös módon a legnagyobb fejlődést Amerikában mutatták. Amíg Afrika, Ausztrália és Ázsia Cordyline-ei és Dracaenái megmaradtak trópusinak, és feltehetően megőrizték az ősi formákat, addig Amerikában óriási változáson és fejlődésen mentek keresztül. Az ősi sárkányfákból kilépő Yuccák nem­zetsége nemcsak a szavannaszerű nyáriesős trópusokat, hanem a sivatagokat, sőt a szárazföldi hideg területeket is meghódí­totta. Különös jelenség ez, amelynek okát nem könnyű meg­magyarázni. Hozzájárult az amerikai kontinens sajátos felépítése. A nyugati oldalon már vagy százötven millió éve kiemel­kedett a hatalmas, összefüggő hegylánc, a Kordillerák, amely ugyanennyi idő óta változatos klímaöveket vezet szinte a tró­pusok szívébe, ahol tág lehetőség nyílt a növények függőleges irányú terjedésére:- a magasabb övek nyáriesős trópusainak és fagyos öveinek meghódítására. Az így alkalmazkodott növé­nyek számára azután szabad tér nyílt észak felé, ahol ugyan­ezek az övek a síkon zonálisan is ismétlődtek. Hozzájárultak ehhez az észak-déli irányban szabadon leszáguldó hideg lég­áramlatok is, amelyek a harmadkorban Észak-Amerikát is kitöltő szubtrópusi növényvilágra rákényszerítették azokat a szélsőségeket, amelyeket azután már később maguk is meg­hódítottak. Érdekes, hogy Afrikában csupán egy őssárkányfa alkalmazkodott a szárazsághoz, a Kanári-szigetek Dracaena draco-ja, amely mint az afrikai kontinens levált darabja sod­ródott lassan észak felé - egyre jobban távolodva a trópusok­tól. A lassú klímaváltozásokat a sárkányfa követni tudta: levelei megvastagodtak, bőrszerűekké lettek, alkalmazkodtak a szárazsághoz, s az egykor a fák koronájába törő karcsú trópusi növények hatalmas, görcsösen szétágazó, groteszk kül­sőt öltöttek. Hasonló változásokon mentek át a Yuccák is, csakhogy ott nem a kontinens (ill. sziget) éghajlata változott meg, hanem maguk hatoltak a számukra korábban elviselhe­tetlen klímakörülmények közé. Bár ezt a rövid emberélet során nehéz követni, joggal feltételezhető, hogy ez a terjeszkedés ma is tart.

A Yucca nemzetséggel már sok kutató foglalkozott, de is­mereteink bővülésével csaknem arányosan tornyosulnak a nehézségek is. Az 1800-as évek utolsó negyedén Baker, Torrey, Engelmann még a felfedezők örömével írták le a pompás mexikói és észak-amerikai pálmaliliomokat. Jóval később, 1935 táján McKelvey finom részletességgel az új fajok egész sorát vélte felfedezni ott, ahol a korábbi kutatók már úgy hit­ték, hogy mindent feltártak. Amikor John Milton Webber azt a feladatot kapta az amerikai Földművelésügyi Minisztéri­umtól, hogy tanulmányozza a Yuccákat esetleges ipari hasz­nosításra, abból hosszú éveken át tartó alapos munka után is csak az lett, hogy bevonult a botanikába egy új fogalom: a „Yucca-probléma”. Úgy látszik, hagyományos botanikai mód­szerekkel a jukkák rendszerezését nem lehet megoldani. A ha­gyományos szisztematika mindenekelőtt a külsőleg is jól látható morfológiai bélyegeket nézi: a virágszerkezetet, az érhá­lózatot, a levél alakját, a termés jellegét stb. A részletezők már megvizsgálták a növény életformáját, a csíranövényt, a sejtek szerkezetét, mások pedig a növény genetikai adottságait. Mindez nem hozott eredményt, hanem bizonyos értelemben tovább növelte a rendszertani káoszt. Webber végül arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a jukkafajok „instabilok”, egymásba átmennek, és jó részük hibrid. Nem próbálta azonban még senki a jukkaproblémát más oldalról, vegetációtörténeti oldal­ról megközelíteni!

Az ősjukkák - valamikor a harmadkor táján (amely kor­ból maradványaik is előkerültek) vagy még régebben - trópusi, szubtrópusi körülmények között éltek. E párás, nedves klí­mát igénylő jukkák és származékaik élnek ma az amerikai nyugat-indiai szigeteken, tehát a Karib-tenger térségében és az Antanti-óceán partvidékén a Mexikói-öböltől fel egészen a Baltimore-ig. Behatoltak a kontinens belsejébe, ott, ahol párás és viszonylag meleg az éghajlat, a fejlődésükhöz szükséges víz­mennyiséget és hőösszeget egyaránt megkapják. A hidegebb területeken, a mérsékelt övben már az ősi törzses jukkák szerepét a törzs nélküli fajok veszik át, rövid törzsüket a talaj felszíne alá rejtve. A másik jukkavonal már ősidőkben kilé­pett az egyenlítői erdők után észak felé, és az északi szubtró­pusi területektől délre, a Ráktérítőnél kezdődő nyáriesős sza­vannákra, s lassan alkalmazkodott a szárazsághoz: széles leve­lűk megvastagodtak, felső felületük besüllyedt, ahogy a levélszélek mintegy egymást közelítve védték a levelet az erős napsugárzástól és a száraz melegtől. Így kapta a levél a jellegzetes „konkáv-konvex” keresztmetszetet. Terméstokjaik elhúso­sodtak, s az esős periódusban megduzzadt tok azután már jól védte a magokat az érési időig. Ezek a jukkák alkotják az ún. „Sarcocarpa”-csoportot. Az időszakosan száraz területekre kilépő jukkák egy másik csoportja nem a szukkulenciával, hanem a levélfelület redukciójával védekezett. Ezek a nagyon jellemző szálas levelű, száraz, felnyíló tokú félsivatagi jukkák, amelyek egy másik csoporthoz, a „Clistocarpá”-hoz tartoznak.

A jégkorszak alatt az Öt-tó vidékénél is délebbre nyomuló lég és az attól délre kialakuló száraz kontinentális területek és a hidegtűrő növényzet széles vegetációövei messze délre, ill. az atlanti partok keskeny szegélyére szorították az egykor talán faég a mainál is gazdagabb jukka-és pálmaliliom-flórát. Ahogy az utolsó jegesedés is elvonult, a visszahúzódó jég után hatal­mas mérsékelt övi, majd kontinentális területek nyíltak meg az újra terjedő, expandáló növényvilág előtt, s terjedtek, új terü­leteket hódítottak meg a jukkák is. A száraz kontinentális terü­letek meghódításában a szárazsághoz már alkalmazkodott nyáriesős trópusi jukkák voltak előnyben. A szubtrópusi vonalból csupán a mérsékelt övi, törzs nélküli fajok tudtak valamelyest behatolni a száraz, hideg területekre.

A nyáriesős trópusi jukkák, ahogy behatolnak a kontinens belsejébe, fokozatosan elvesztik törzsüket, a törzses és a törzsnélküli fajok szinte egymásba folynak. Szemünk előtt játszó­dik le ez a jelenség, ahogy egy-egy klímahatárt átlépünk. El Paso után például csaknem éles határral tűnnek el az egy-két méteres Yucca elaták és helyüket a hasonló lombozatú, de törzs

nélküli Y. baileyinek és Y. intermediának adják át. A White Sand (Fehér Homok) Nemzeti Park homokdűnéi között meg­lepődve láttam, hogy a széltől elmozdított homokdombok mentén mindenütt törzsesek a jukkák, ahogy a föld alatti törzsük a szabadba kerül. Egy-egy rendkívüli hideg tél után a szabadba került kiálló törzsek elpusztulnak, s a növény újra a föld alól újul. A törzses és törzs nélküli jukkák határa tehát ott alakul ki, ahol törzsük fejlődési üteme és a fagybetörések gya­korisága rendszeresen átfedi egymást.

A Sarcocarpa csoportból a Y. baccata mutat hasonló jelen­séget Arizona-szerte, de legszembetűnőbben a Grand Canyon­ban. A magasabb fekvésű sziklákon, 7000 láb körül még törzs nélküli - pontosabban föld alá rejtett törzsű - növények, de már 5000 lábnál (1600 méteren) félméteres, felálló törzsű pél­dányok tűnnek szembe. A Mojave-sivatag közelében King­man után a törzses és törzs nélküli Y. baccaták szinte a felis­merhetetlenségig keveredtek a sivatag húsos termésű Y. schi­digeráival.

Kolorádóban a fenyőzóna fölé szorult, szálas levelű jukkák valósággal miniméreteket érnek el alig 20 cm hosszú, néhány mm széles leveleikkel és 30-40 cm magas virágzatukkal! Mégis, a botanikus kertekben e minijukkák sehol nem látha­tók! Az alpesi sziklák „jó fajnak” tűnő, érdekes, kis termetű növényei lent a síkon, jó kerti körülmények között megnőnek, és a felismerhetetlenségig megváltoznak. Az „ínséges jukka­formák” virágzata legtöbbször füzérszerű, ám dúsan öntözött, jól ápolt botanikus kerti példányain a virágzat oldalágai meg­nyúlnak, és így a virágzat bugává alakul. Az üde, félárnyékos helyekre telepített merev levelű Y. glauca var. stricta levelei meg­lágyulnak, a sejthálózat falai vékonyabbak lesznek, s a növe­kedve megújuló, ill. a sarjhajtásból fejlődött növény már alig hasonlít az eredetire.

Tovább sorolhatnám a példákat, amelyek a jukkák környe­zetükkel szembeni különös rugalmasságát érzékeltetik. A juk­kák, ahogy kitöltik a rendelkezésükre álló változatos ökológiájú területeket, megváltoznak. Ez a változás éppen olyan jellegű, mint a fás növényeknél, a dendroflóránál általában: ősi növé­nyek, amelyeknél még nem genetikai lényegükre ható változá­sokról van szó, hanem az ősi fajok csodálatos ökológiai alkal­mazkodó-és túlélőképességéről, morfológiai, ún. „fenotipikus” változásairól. Gondolnunk kell itt a japánok törpefáira, ame­lyek kapcsolata a nagytermetű eredeti fajjal nyilvánvaló. Mégis morfológiailag teljesen megváltozott, külső bélyegeik­ben, botanikai leírásukhoz mérten teljesen eltérő növényekké változtak. A jukkák tehát egymáshoz hasonlónak tűnő ínsé­ges formáikban a legkülönbözőbb fejlődési vonalakat kép­viselhetik, az eredeti fajoktól már hosszú évezredek óta elsza­kadva ökológiai tűrőképességük határán. A jukkaproblémát tehát nem újabb fajok leírásával, hanem a fejlődéstörténeti vonalak kikutatásával lehet megoldani, ehhez pedig nem elég az észak-amerikai pálmaliliomok ismerete, hanem ismerni kell azt a 20-25 fajt is, amely Közép-Amerika nyáriesős trópusain és félsivatagain él.