Erdeink, főleg tölgyeseink, felhagyott szőlők, legelők, öreg támfalak, út menti bozótosok fehér virágú, fekete termésű ostorménfáját (Viburnum lantana) a hegyvidékek, folyamvölgyek égeresek kányabangitáját (Viburnum opulus) sokan ismerik. Mindkét bokor és az utóbbinak régi kerti változata, a labdarózsa már hosszú évszázadok óta (a kolostor-, a reneszánsz függőkertektől az angol tájkertekig) ott volt az európai és így a hazai kertekben is. Délen és az enyhe telű partvidékeken ezekhez még egy faj, a mediterrán növénye, a téli bangita (Viburnum tinus) társult.

            A múlt században és a századelőn azután a kínai, a japán és az újvilági ostorménfák, bangiták egész sora hódította meg Európát. Az 1900-1904 között Wilson távol-keleti expedícióján begyűjtött fajok néhány évtized alatt Európa legismertebb díszcserjéi lettek. A kertészeti kultúrában számos változattal és köztes (hibrid) fajjal gazdagodtak. Varázsuk, hogy igénytelenek, könnyen szaporíthatók, örökzöld lombjukkal, gyakran illatos virágaikkal egész évben díszítenek.

            Ernest Henry Wilson Közép-Kína mészkőhegyvidékein 1901-ben gyűjtötte a kislevelű ostorménfát és innen küldte szét magját Európa nagyobb botanikus kertjeinek. Az új növény ellenállónak bizonyult, s valóban mutatós csillogó fehér fonákú, sötétzöld leveleivel. Az igényes angol Királyi Kertészeti Társaság (Royal Horticultural Society) 1926-ban éremmel tüntette ki. Hozzánk először Ambrózy-Migazzy István kertjébe, Malonyára került, majd innen 1921-ben Jelibe és bizonyára még Ambrózy-Migazzi baráti körének láncszemein át Szelestére, ahol a kastély alatti sétányon jó kétméteres példánya díszlik. Valamikor az 1960-as évek elején Szelestére, Szarvasra utaztunk egy-egy kis dugványért ritka különlegességnek számított akkor még a kislevelű ostorménfa. Az utóbbi évtizedben már a faiskolákban is feltűnik olykor, de sajnos a kellő előnevelés híján az egyszálas példányok nem mutatósak, s így nem becsülik, alig keresik és csak kevéssé szaporítják.

            Mint az aprólevelű növények túlnyomó többsége, ez is fénycserje; üde talajon, teljes fényben mutatós igazán. Feltörő, visszahajló, vékony ágú, közepesen tömött bokorrá válik. Árnyékban, félárnyékban az ízközök megnyúlnak és ritkás, gyakran széthajló árgendszerű, széttáruló formát vesz föl.

            Tél végén, tavaszelőn a ráncoslevelű ostorménfához hasonlóan az ernyedten csüngő, hervatag hatású levelek hirtelen magukhoz térnek, felemelkednek, s már áprilisban, legkésőbb május elején megjelennek a rózsás bimbókból felpattanó, 8 mm átmérőjű, belül fehér, kívül alsó oldalukon rózsás árnyalatú, 5 árú, 7-8 cm átmérőjű, laza bogernyőben nyíló virágai. Termést gyengén köt. Feketére érik, alig feltűnő, pedig eredeti termőhelyén példányai terméséréskor tömött, sötétlő bogernyőivel és ezüstösen vibráló leveleivel különösen szép hatást keltenek. Augusztusban, félfás dugványozással szaporítható.

            A lombját biztosan megtartó örökzöldjeink közé tartozik. Örökzöld cserjeültetéseinket változatosabbá tehetné: mindenképpen szélesebb körű telepítésre javasoljuk.

2010-ben megjelenő CONIFERS AROUND THE WORLD megrendelhető a következő oldalon: 

http://www.dendropress.com/