Az északi félteke örökzöld fái, rendkívül széles körben terjedtek el. A legkiterjedtebb erdőségeket a mérsékelt övben alkotják, míg dél felé területük összeszűkül, bár fajszámban gazdagok maradnak. A trópusi régiókba már csak ritkán húzódnak le, így Floridába, Burmába, ott is leginkább a trópusokból kiemelkedő magas hegységek hűvösebb régióiba. A mérsékelt övben a hosszútűs fenyők általában lomblevelű fákkal elegyedve fordulnak elő. A tűlevelűek között egyike a legtöbb szárazságtűrő fajt magába foglaló nemzetségeknek. Éppen ezért hazánkban különösen nagy figyelmet érdemelnek - a borókafélék mellett Alföldünk legfontosabb fenyői.

Alakjuk változatos, megszokottan kúposak, de idősebb korukban több vezérágat fejlesztve szétterülnek, törzsük felkopaszodik. Jellegzetes koronatípusaik mellett gyakori a lapos, kerekded és a szétterülő ernyőszerű alak is. Tűleveleik rövid törpehajtásokhoz ízesülnek, általában kettő-ötösével, ritkán pedig hat-nyolcasával. Egész kivételesen egytűjű hosszútűs fenyő is előfordul. Tűleveleik hosszúak, egyes fajoknál a 25 cm-t is meghaladhatják, és ezek lágy hajlása, esése különösen díszítővé teszik a fát. Váltivarú, egy- vagy kétlaki növények, hímvirágzatuk az új hajtások alsó részén, a nővirágzatok az erősebb hajtások csúcsi részén helyezkednek el. Érdekes, hogy a megtermékenyítés után a nővirágzatok pikkelyei összezárulnak, de a tényleges megtermékenyítés - amikor a pollentömlő eléri a petesejtet - csak a következő év tavaszán történik meg. Ezután a tobozok még az őszig rendszerint be is érnek. A toboz megérése nem minden esetben jelenti azt, hogy szét is nyílik. Egyes fajok toboza hosszú ideig zárva marad, és a makacsul összezárt tobozokat csak egy erdőtűz esetén a koronatűz nyithatja fel, különben a magok sohasem kerülhetnek a talajba. A hazai parkokban és kertekben jelentőségük kihangsúlyozandó.

Többségük ellenálló, igénytelen, és a hazai tájba jobban be is illeszkedik, mint az északias hangulatú luc- és jegenyefenyők, amelyek legtöbbje nem is hosszú életű nálunk.