Az anyarozs (Claviceps purpurea), ami nem más, mint gabonákon, elsősorban a rozson élősködő gomba, sokkal veszélyesebb. A madárkaromszerűen görbült, 1-2 centiméteres, kemény, lilásfekete, áttelelő micélium súlyosan mérgező ergotoxin és ergotamin típusú alkaloidákat tartalmaz. Gabona közé keveredve, lisztbe őrölve tartós vagy gyakori fogyasztása súlyos érszűkületet okoz. A valaha rettegett, járványszerűen megjelenő, zsibbadással (zsiberkór) kezdődő betegségben, amit „Szent Antal tüzének” neveztek, isten büntetését látták. Ugyanis a görcsös fájdalom, majd a terminális szervek (fül, orr, ujjak) elüszkösödése, leesése s végül gyakran a halál, teljesen megmagyarázhatatlan volt. Pedig nem csodáról, nem járványról, hanem az anyarozsos liszttel történt tömeges mérgezésről volt szó. A középkorban tízezer számban pusztultak el az emberek a titokzatos kórban. Különösen Franciaországban, Németországban és Ausztriában aratott az ilyen halál. Németországban a XVIII. század végén is tömeges mérgezés történt, Franciaországban pedig még az ötvenes években is több száz megbetegedés és néhány haláleset is volt. Pedig az emberek, ha az okokat nem is tudták, azt már régen megtanulták, hogy lilás színezetű lisztet (a konkoly és az anyarozs egyaránt lilára színezi) veszélyes fogyasztani.
Napjainkban az anyarozs fontos vérzéscsillapító, görcsoldó gyógynövény. Hatóanyagait főként a nő- és ideggyógyászatban használják. Végül nem hagyhatjuk ki egyik legmérgezőbb háztáji növényünket, a csodaszép virágú őszi kikericset (Colchicum autumnale) sem. Már bágyadt a nap és leszállnak az őszi ködök, amikor halvány rózsaszín, levél nélküli virágait kidugja a földből. Hosszúkás levelei csak a következő tavasszal fejlődnek ki a mélyen a talajban ülő hagymagumókból. Üde, nedves réteken, nyirkos talajú ligetekben nagyon gyakori. Száraz erdőkben is él egy ökotípusa. Mérgező és gyógyító voltát egyaránt régóta ismerjük. Korábban az egész növényt mérgezőnek tartották. Csapó József még azt írja (1775) füveskönyvében: „Minden részei ez fűnek oly mérgesek, hogy ki megeszi azt, kevés idő alatt a bélit öszve szaggatja.” Azóta tudjuk, hogy a mérgező kolhicin alkaloida a magokban és a hagymagumókban halmozódik fel. Állati vagy emberi szervezetbe jutva légzés- és szívbénulás okozta fulladásos halált eredményez. Ezért kapta nevét az egykori Colchis városról, amely az ókorban a méregkeverők hazája volt. A görög mitológiából tudjuk, hogy a kikericset már az ókori varázslók, méregkeverők is ismerték. A régi magyar füveskönyvek is mind írnak róla, bár kissé ellentmondásosan. Egyesek szerint a legelő állat elkerüli. Mások szerint, ha megeszi sem árt neki. Ellenben ha az ember olyan kecske vagy tehén tejét issza, vagy a borjú olyan tehéntől szopik, amelyik kikericset legelt, megbetegszenek. Kubinyi Ágoston Mérges növények című könyvében viszont azt olvashatjuk, hogy a disznók megették és elpusztultak tőle. Ha 70 milligramm kolhicin az emberi szervezetbe jut, egyértelműen halálosan mérgező. Sajnos már több gyermekbalesetet okozott, amikor az állatokat legeltető vagy kiránduló gyermekek kíváncsiságból a magját megették. Felnőtteknél inkább a helytelen alkalmazás okozott régebben mérgezéseket. A kikerics ugyanis régi gyógynövény. Magjából, hagymagumóiból készített, erősen hígított alkoholos itallal, a kikericsborral régóta gyógyítják a köszvényt. A túl tömény vagy túladagolt gyógyitaltól sajnos igen gyakran adódtak súlyos mérgezések, sőt halálesetek.
Amióta tudjuk, hogy a kolhicin sejtmagosztódást gátló, és kísérleti körülmények között a rákos daganatok növekedését megállítja, azóta a modern gyógyászatban, elsősorban a rákkutatásban is felfigyeltek rá. Sajnos eddig csak a fehérvérűség gyógyításában értek el némi eredményt. Az a mennyiség ugyanis, amelyik a rákot gyógyítaná, mint méreg már halálos adag.
„Nem nőlsz te fényben és harmatban,
Burokból nem fejlesz ki lassan,
Nincs lombod és nincsen ágad,
Gyöngéd tested egy éjjel támad,
S a máson gyorsan tűnik el, -
- Nyomán új sarjat nem növel.
A föld, mely néked létet ad,
Ősznek halvány kikiricse!
Nem azért szül, hogy általad
Magát felékesítse.”
Tompa Mihály: Őszi kikirics
Kommentek a bejegyzéshez