A városiasodással a karácsonyi játékok lassan visszaszorultak, és a fa mint karácsonyfa bekerült a lakásokba. Nálunk és általában Közép-Európában a lucfenyő (Picea abies) a karácsonyfa. Sajnos, a központi fűtéses lakások meleg, száraz levegőjében az üde lombú, illatozó luc egy-két nap alatt kiszárad, levele lehull, díszét veszti. Emiatt újabban sokféle, a szárazabb levegőjű szobában is sokáig szép, lombtartó örökzöldek, így a jegenyefenyő (Abies alba) és az ezüstfenyők (a luc- és jegenyefenyőfajok ezüstös változatai) kezdenek elterjedni. Sajnos nagyon drágák. Nálunk sokan kedvelik az olcsóbb fekete- és erdeifenyőt (Pinus nigra, P. sylvestris) is. Kár, hogy egy csöppet sem hasonlítanak a „karácsonyfára”. Igen terebélyesek, és nem is elég illatosak. Különböző országokban sokféle más fenyőt, így az Egyesült Államokban a narancsillatú duglászfenyőt (Pseudotsuga menziesii) is kedvelik. Az utóbbi években nálunk is árulják.
A fenyőfaállítás Angliában sohasem volt divat. Az angolok két kedvelt, örökzöld karácsonyi növénye a mistletoe vagy fehérfagyöngy (Viscum album) és a skarlátpiros termésű, fénylő levelű holly vagy magyal (Ilex aquifolium). Ezeket viszi magával a karácsonyi kántáló, ezekkel díszítik a karácsonyi asztalt, és ebből fonnak koszorút a csillár köré, alkalmat adva annak a kedves karácsonyi szokásnak, hogy akik alatta megcsókolják egymást, még abban az évben összefonódik életük. A holly az enyhe telű atlantikus vidékeken, így Angliában is őshonos. Nálunk dísznövény, de mivel fagyérzékeny, csak védett helyekre lehet betelepíteni. A régi pogányok nagy becsben tartották, házuk köré ültették, mert úgy vélték, hogy a növény az istenek kegyeltje, és minden természeti csapást távol tart tőlük. Tisztelete a keresztény hitbe is átkerült. Ősi legenda szerint a holly a megkínzott Krisztus lábnyomán fakadt. Ezért, meg a szenvedésre emlékeztető szúrós levelei és a vércseppeket szimbolizáló piros bogyói miatt, a régi angol irodalomban gyakran szent fának nevezik. Szépsége mellett minden bizonnyal ezért is lett karácsonyi növény. A fehérfagyöngy nálunk is őshonos, eurázsiai, fán élő, félélősködő növény. A tölgyfa kivételével sokféle fafaj ágain megtelepszik, és a fatestbe nyomuló szívógyökereivel az anyanövénytől szívja el a vizet és a benne levő ásványi tápanyagokat. A szerves anyagokat zöld lombozatával maga állítja elő, ezért nevezzük félélősködőnek. Igazgyöngyhöz hasonló, selyemfényű, fehér bogyóit a madarak, különösen a léprigó terjeszti igen érdekes módon. A bogyó ragadós húsa eszegetés közben, a magokkal együtt, a madár csőrére kenődik. Ettől úgy próbál megszabadulni, hogy csőrét az ágakon köszörüli, s a magokat ezzel odatapasztja. A fagyöngy kemény héjú magvai a bélcsatornában sem emésztődnek meg, és így a fáról fára szálló madár ürülékével is terjednek.
A fagyöngy erősen ragadós, nyúlós húsú bogyóiból és a magyal porrá tört kérgéből madárlép készül. Mindkettő igen régi gyógynövény is. A fehérfagyöngy a hazai fákon is gyakori. Különösen lombhullatás után könnyű észrevenni a dúsan elágazó, hatalmas, örökzöld gömböket a csupasz ágak között. Mint dísznövény már nálunk is divatba jött. Karácsony táján árulják, tartós, szép csokra a téli ünnepek kedvelt szobadísze. Nálunk nemcsak a fehérfagyöngy, hanem a sárga bogyójú fakin (Loranthus europaeus) is téli szobadísz. A leginkább csak tölgyfákon élő, lombhullató félélősködőt sárga fagyöngynek is nevezik.
Kommentek a bejegyzéshez