Akár karcsú jegenyefáink, úgy emelkednek ki a mediterrán tájból a ciprusfák, a Dél talán legjellegzetesebb fenyői. Sudár, oszlopos alakjaik a legismertebbek, bár a legtöbb ciprusfaj idősebb korára szétterülő alakot ölt. A melegebb égövben, a trópusi-szubtrópusi és mediterrán területeken, egészen szűk körben élnek őshonos állományaik. Népszerűségüknek köszönhető, hogy a déli tájakon szinte mindenütt elterjedtek, csaknem egy időben az emberi kultúra megszületésével. Mintegy 12 fajuk közös jellemzője az aránylag nagy, gömbölyded toboz, és a hajtásokra gyöngysorszerűen rásimuló pikkelylevélzet. A ciprusok legtöbbje kitűnően állja a szárazságot, de sajnos fagyérzékenyek. A legedzettebbek azonban a legmelegebb és enyhe telű országrészen kitűnő örökzöldek. Kertjeinkben száraz, napos fekvésbe kerüljenek, ahol hajtásaik beérnek. A téli széltől védett helyen általában takarás nélkül is jól áttelelnek, de fiatal korukban mindenképpen ajánlatos a fokozottabb védelem. A magvetésből fejlődött fiatal növényeket első években fagymentes helyen pincében vagy lefektetve, lomb alatt célszerű átteleltetni. Csak a tűző napon megerősödött és jól beérett növényeket szoktathatjuk fokozatosan hozzá az erősebb fagyokhoz. Elég gyorsan fejlődnek, de öntözéssel semmiképpen sem szabad növekedésüket gyorsítani, mert az ilyen növények laza szövetűek, és a fagyra érzékenyebbek lesznek.