„A legerősebb mérgekben rejlik a legnagyobb gyógyerő. Két ellentétes tárgyban nem lehet-e ugyanaz az erő?”
Giordano Bruno: Az okról, az elvről, az egyről
Ha növényekről, virágokról hallunk, szinte biztos, hogy valami szép, színes, illatos, hasznos jut eszünkbe, pedig sok növény mérgezőbb a legmérgesebb kígyónál, és veszedelmesebb a legalattomosabb ragadozónál. Sajnos az ember - ellesve a növények titkait - nemcsak táplálékszerzés céljából, állatok elejtésére, hanem gyakran embertársai kiirtására is használta azokat.
A három legősibb, leghíresebb nyílméreg, amit a primitív népek használtak: a dél-amerikai kuráre, az afrikai kombé és a kelet-indiai upasz vagy ipo.
A kuráreméreg a sztrichnincserjék (Strychnos toxifera, S. guianensis stb.) kérgéből kivont anyag. Készítését és használatát először Humboldt leírásaiból ismertük meg. A méreg több olyan alkaloidot tartalmaz (pl. sztrichnin, brucin, toxiferin, loganin, kuranin, kurin), amelyek a véráramba kerülve, kis adagban is, pillanatok alatt görcsös rohamokkal kísért, bénulásos halált idéznek elő. Ha nem a véráramba kerülnek, akkor nem halálosan mérgezőek, csak ártalmasak, sőt kis adagban, gyógyszerként fogyasztva, sokféle komoly betegség (pl. veszettség, tetanuszgörcs) gyógyítói lehetnek. A méregkészítés törzsi titok, mert a kurárecserjéket rendszerint még többféle más mérgező növénnyel (pl. Chondrodendron, Sciadotenia) együtt főzik és sűrítik, míg az évekig hatóképes, feketés ragacsot előállítják. A bambusznád üreges szárában, agyagkorsókban vagy tökedényben tárolják. Nyílhegyre kenve, üreges szárú növényekből készült fúvócsövön (gravatana) átfújva használják.
Ázsiában és Afrikában is élnek mérgező Strychnos fajok. India esőerdőiben növő alacsony fa a Strychnos nux-vomica. Ennek sztrichnint és brucint tartalmazó termése és magja súlyosan mérgező. A hajtás 8%-a, a levél és a mag 2-3%-a igen erősen mérgező indol alkaloida (sztrichnin, brucin, vomicin stb.). A sztrichninből egy felnőtt halálos adagja kb. 0,02 gramm. Jávában, Borneóban a Strychnos tieute kúszócserjéből készítenek nyílmérget. Az Újvilágban sem a kuráre volt az egyetlen nyílméreg. A dél-amerikai indiánok a burgonyafélékhez tartozó több, igen mérgező Solanum faj bogyójából és a rutafélékhez tartozó jaborandi (Pilocarpus jaborandi) cserje leveleiből kivont mérgekből (pilokarpin, pilozin stb.) készítették a nyílmérget. Utóbbi tüdővizenyővel járó, fulladásos halált okoz. Mexikó őslakói a királydinnyefélékhez tartozó Larreából készítettek nyílmérget.
A kombé az oleanderrel rokon, gyönyörű szép virágú kúszócserjék (Strophanthus gratus, S. kombe) mérge. Dugóhúzóvirágnak is nevezik, mert színes szirmai 15 centiméter hosszú, lecsüngő, csavarodott cimpákban végződnek. A bennszülöttek a kombét az arasznyi hosszú, légiesen finom, tollas repítővel ellátott magokból vonták ki. A rendkívül veszélyes mérget és használatát, személyes életveszélyes kalandja alapján Livingstone skót hittérítő, a múlt század végi nagy afrikai utazó és felfedező adta hírül először a világnak. Saját szemével látta, hogy az expedícióját Zambiában megtámadó ellenséges törzsek kombéval mérgezett nyilaitól, néhány órán belül, még az alig megsebzett emberek is meghaltak. A kombe szívre ható glükozidokat, sztrofantint és cimarint tartalmaz. Mindkettő szívbénító méreg, vagy igen óvatosan alkalmazva szívgyógyító orvosság. Talán az összes eddig ismert természetes mérgek közül a kombé a legveszélyesebb. Már 5 mg is halálos adag lehet egy ember számára. A Strophanthus közeli rokona az Abesszíniában és Szomáliában élő trópusi éokanthera abyssinica. Ennek vaskos, fás gyökereiből vonják ki az ouabain nevű, erős nyílmérget.
Természetfilmekben gyakran látni, hogy Afrika sivatagos tájain a látszólag csenevész növényeknek óriási hordó alakú vagy répaszerűen megvastagodó raktározó gyökerei vannak, mélyen a föld alatt. Más fajoknak a föld feletti, letörpült törzse hasasodik ki, sokszor alaktalanná deformálódva. A sivataglakók jól ismerik ezeket a rejtett raktárokat, és kikaparva a földből vagy felhasogatva a föld feletti tápdús, nedvdús részeket, éhüket, szomjukat csillapítják vele. Vannak azonban köztük olyanok, amelyek nemcsak tápanyagot, hanem mérgeket is tartalmaznak. A bennszülöttek pontosan tudják, hogy melyek méreganyagát lehet sütéssel-főzéssel hatástalanítani és azután elfogyasztani, s melyeket lehet csak gyógyításra vagy méregként felhasználni. Az egyik legismertebb szukkulens törzsű, kelet-afrikai növény a sivatagi rózsa (Adenium obesum). Gyönyörű, rózsás virágú hajtásai a 3 méterre is kihasasodó, ormótlan, hordószerű törzsből ágaznak ki. Ha ezt bárhol megsértjük, igen erősen mérgező tejnedv folyik belőle, amit Afrikában nyílméregnek használnak. Délnyugat-Afrikában a busmanok a pozsgásszőlő (Cissus juttae) alaktalan 2-3 méteres, föld alatti gumójából vonnak ki nyílméreganyagot.
A trópusi Afrikában él az esőerdők fáira kúszó, piros virágú kalabárbab (Physostigma venenosum) is. A súlyosan mérgező alkaloidákat (fizosztigmin, eszerine stb.) tartalmazó magokból az őslakók nyílmérget készítenek. Az őrölt mag főzetét máig az elítéltek bűnösségének vagy ártatlanságának a „kiderítésére” használják oly módon, hogy ki kell innia a méregpoharat, és ha életben marad, akkor ártatlan. Még 1959-ben is 227 embert végeztek ki ilyen módon Zairéban.
Kommentek a bejegyzéshez