Tlatelolko piacán kakaóbabbal fizettek
„Hozott az Isten végre, drága százszorszép, rózsa, rét virága
s Ajax vérével áztatott
bokor bimbója, büszke nárcisz, kakukkfű, méhfű, zsálya, ánizs,
csakhogy megint kinyíltatok.”
Pierre de Ronsard: Fecskék. Fordította: Rónay György
Igazán nem ritka az emberiség történetében, hogy egyik-másik növényt valósággal kincsként kezelték. Értéke arannyal, ezüsttel vetekedett, vásárlóeszközként a pénzt helyettesítette, vagy legalábbis vagyonokért cserélt gazdát. Egyes növények páratlan szépségük, mások hasznuk vagy ritkaságuk, némelyek fáradságos, veszélyes vagy költséges beszerzésük miatt váltak értékessé. Az is gyakran megesett, hogy hiedelmek vagy divathóbortok emeltek bizonyos növényeket a kitüntetettek sorába.
Egyik-másik karrierje mulandó volt, mint a kerti virággá szelídült tulipáné, mások mint a bors, a sáfrány vagy a kakaó, ma is előkelő helyet foglalnak el a fűszerek vagy az élvezeti növények között.
Leghíresebb „pénzügyi” múltja talán a kakaóbabnak, a Theobroma cacao magjának van. Ezt a mandula nagyságú, vörösesbarna magot igen régóta nagy becsben tartották Amerika őslakói, elsősorban az azték és maja indiánok.
Mexikóban, a XVI. század elején, a kakaóbab volt a pénzgazdálkodás alapja. Ezt követően még hosszú ideig pénzként használták egész Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi részének nedves trópusi esőerdő-területein, ahol a 10-15 méteres örökzöld növény őshonos.
A hódítás előtti indiánvilágról szóló, színes festményekkel, rajzokkal illusztrált fakéreg kódexek élethű képet idéznek a Tlatelolko-piacról, ahol a legváltozatosabb árucikkekért kakaóbabbal „fizettek". A kor e leghíresebb piactere az azték birodalom fővárosában, a mai Mexikóváros helyén, Tenocstitlánban volt. Európába Kolumbusz hozta az első terméseket Mexikóból. Latin nevét Linné adta. A Theobroma, azaz az istenek tápláléka, találó név. Magjából készült ugyanis a mexikói indiánok ősi tápláló itala, a sokoatl. A megőrölt magokat kukoricaliszttel, vízzel (tejet adó háziállatuk nem volt), esetleg mézzel (a cukrot sem ismerték) keverve, és az egyik, ugyancsak mexikói eredetű orchidea termésével, a vaníliával ízesítve, habzó italként fogyasztották. Ez volt az első csokoládéital a világon. A csokoládé tehát Mexikóból terjedt el a közép-amerikai indián civilizációkba, és Peruba is, majd Amerika felfedezésével s a spanyolok közvetítésével Európába.
Angliába a kakaó az Ázsiából érkező teával nagyjából azonos időben (1650) került. Érdekes, hogy a teaszeretetükről ma közismert angolok a kakaót sokáig jobban kedvelték a teánál, pedig akkortájt még arannyal kellett fizetni érte. A XVIII. században már kakaóklub is működött, és a kakaó fogyasztása - talán tápláló volta miatt - különösen a haditengerészetnél igen megnövekedett. A XIX. század elején létesítették az első ültetvényeket a nyugat-afrikai Aranyparton. Ekkorra ugyanis a kakaófogyasztás Európa-szerte, sőt az egész világon már annyira elterjedt, hogy kakaócserje-ültetvények létesítése kifizetődőbb volt, mint az addigi aranybányászat. Így aztán, ahogyan ez gyakran előfordul, az őshazát is megelőzve, ma is Ghána az első a világpiacon, bár jó üzlet lévén a XIX. század elején már szinte minden trópusi vidéken megkezdték a kakaóültetvények létesítését.
A XVII. századig csak italként ismerték. Akkortájt készítették az első csokoládét - Kubából behozott cukorral Guanacóban élő apácák. A csokoládé ma is nahua indián nevéhez, a sokoatlhoz hasonló hangzású névként kerül a világ legtöbb nyelvébe, a magyarba is.
Fontos pénzügyi rangja volt a borsnak (Piper nigrum) is egykoron. Őshazájában, az indomaláji esőerdőben, a bors hatalmas fákat körülölelve kúszik a magas lombkoronába. Az ültetvényeken - hogy szedni lehessen - alacsony fákra futtatják. Karcsú füzérbe tömörült, apró virágaiból korallgyöngyszerű, érett termésfüzér fejlődik. Ebből készül a termésfal lehántolásával a „szelídebb” fehér bors, míg a zölden szedett és szárított termés a „csípősebb" fekete bors. Már az ókori görögök is jól ismerték, s ma is világszerte kedvelt fűszerünk. Bár Róma ünnepelt írója, Plinius (i. sz. 23-79.) még nem nagyon lelkesedett érte, hamarosan az egyik legfontosabb kereskedelmi cikk lett India és Európa között. Jelentősége annyira megnőtt, hogy a középkorban már szó szerint az arannyal egyenlő kereskedelmi értéke volt, a mérleg serpenyőjében arannyal egyensúlyozták ki, és fizetőeszközként használták. Még szerencse, hogy manapság, amikor már kb. 100 000 tonna a világ évi fogyasztása, ez a szokás kiment a divatból.
Megbecsülésére jellemző, hogy 408-ban Alarich gót király a megostromlott Rómától aranyat, ezüstöt és borsot követelt váltságdíj fejében. A XIII-XIV. században a földesurak is gyakran borsban kérték a bérlőktől járó díjat.
A híres tengerparti hajósállamok, p1. Velence, Genova felvirágzását nagymértékben a borskereskedelemnek köszönhette.
Kommentek a bejegyzéshez