Nincs engedélyezve a javascript.

Témák

A Föld kertészeti jelentöséggel bíró növényei
A Pinus nemzetség
Általános
Balatoni Riviéra
Bambuszok
Bio növények
Borókák
Cédrusok
Ciprusok
Délközeli kertek
Egzóták a magyar kertekben
Energianövények
Érdekességek
Fenyők
Gyümölcstermö növények
Jegenyefenyők
Kerttervezés
Klimatológia
Könyvajánló
Lucfenyők
Mahóniák
Növényleírások
Növénytermesztési tanácsok
Pálmák
Pálmaliliomok
Tölgyek
Dr. Debreczy Zsolt

El Paso-Grand Canyon

El Paso után éles kanyarral északnak fordultunk. Szokatlan volt ez, hisz már hetek óta állandóan szemünkbe sütött a nyugati nap, s mert július közepe óta állandóan csak nyugat­nak tartottunk.



Utunk célja az alig 300 mérföldre fekvő Belen volt, s ott pedig Horst Kuenzler kaktuszgyűjtőnek és magkereskedőnek, a „télálló kaktuszok atyjának” meglátogatása.



Texas gazdag kaktuszos tájai, látképbe nyúló jukkái után megdöbbentő volt, hogy a déli egzotikum észak felé haladva milyen gyorsan eltűnik, úgyhogy a kaktuszairól nevezetes Új-Mexikóban kaktuszt szinte egyáltalán nem láttunk. A füves fennsíkot lilakékre festette a lucernaszerű, pillangós virágú cserje, a Dalea scoparia, amely a sárga színfoltokkal, vad hegyekkel a háttérben remek látványt nyújtott, de kaktusz­nak, jukkának nyoma sem volt. Végre mégis feltűnt néhány medvetalpkaktusz: halványkékes szürke hajtásain hosszú, vörös tüskék díszlettek, könnyű volt felismerni bennük az Opuntia macrocentrát! Ezzel mindjárt kárpótolt is új-Mexikó látszólagos kaktuszszegénységéért. A pompás növény a tél­állókaktusz-kertek talán legszebb opunciája! Ám abból, hogy jó darabig ismét nem láttunk semmit, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt bizony már ritka a kaktusz. Hogy mennyire tévedés volt ez, arra később döbbentem rá, amikor Kuenzler­rel jártuk a Belen környéki Manzanos-hegységet, ahol szinte lépésről lépésre újabb fajra bukkantunk! Új-Mexikó gazdag kaktuszokban, több mint 60 faj él itt, csakhogy le kell hajolni ahhoz, hogy meglássuk őket!



Késő délután lett, mire Belenbe érkeztünk. Ám e hőn óhaj­tott város nem hozott szerencsét: Kuenzler épp gyűjtőúton járt valahol Mexikóban. Azért körülnéztünk. A ház előtti



kaktuszgyűjtemény után, a szomszédok segítségével bepillant­hattunk a kapun túli birodalomba is. S közben megerősödött bennem az elhatározás, hogy mindenképp beszéljek Kuenz­lerrel, s hogy ide mindenképp vissza kell jönnöm! Ha már így alakult, megnéztük a közeli Albuquerque régi, spanyolos, kisvárosias főterét, antik, facölöpös, tornácos házait.



A város kertjeiben gyönyörű cesalpiniák (Cesalpinia gilliesii) és ma­gas termetű



Yucca faxonianák díszlettek. Tanulságos volt számomra, hisz a városban gyakoriak a -20 °C-os hidegek, és a tél évről évre vastag hóleplet terít a dermedten alvó tájra.



Közben besötétedett, s az estét a várostól alig valamivel nyugatra, fátlan, füves síkságon, egy kis magánkempingben töltöttük. Alig vártam a hajnalt, hogy még indulás előtt kisebb kaktuszgyűjtő útra mehessek. A hajnal szép látvánnyal foga­dott: lila°és sárga színekben úszott, hullámzott a síkság, háttér­ben halványan kéklő hegyekkel! S a tarka foltok között fehér­lően csillogtak a kaktuszpárnák, szinte ragyogva, ahogy átvilágított rajtuk a hajnali napsugár! A préri és a sziklás­hegységi fennsíkok jellegzetes növénye, a hosszú láncokban terjedő Opuntia polyacantha, pontosabban hosszú tüskés vál­tozata, a var. trichophora volt. Ez az a növény, amely furcsa módon csaknem minden botanikus kerti listán megtalálható (gyakran Opuntia missouriensis néven), de egyetlen közép­-európai botanikus kertben sem található. Köztük jókora fol­tokban nőtt a látszólag törzs nélküli jukka, a Yucca baileyi. Lombozata a Yucca elatára emlékeztet, alig 3-4 mm széles szálas levelein kuszán göndörödnek a levélszél hámló rostjai. Amikor ásómmal az egyik tövet megpróbáltam kiemelni s a meglazított növényt meghúztam, a közelében négy másik jukka is megmozdult. Csaknem karvastagságú fekvő törzs kötötte össze a föld alatt a jó méterre álló növényeket, szinte akaratlanul is rádöbbentve, hogy itt a Yucca elata és a Yucca bailey között egy érdekes, életformából eredő különbségről van szó. A hideg telű kontinentális területet csak nehezen elvi­selő Yucca elata törzsét a föld alá rejti, s így vált ki az előző faj északi határán a vegetációtörténet során a kis, törzs nélküli faj. Enyhe klímájú területeken a Yucca baileyi még ma is hajlamos törzset nevelni, erről a Grand Canyonban, majd később Pasa­denában magam is meggyőződhettem.



Grant előtt, a füves síkságból kiemelkedő salakmezőként feketéllő lávaföldek tűntek fel az autóút mellett. Az egyhangú táj után dúsgazdag kaktuszkertben találtam magam! Az áruló jelek a méter magas Cylindropuntia imbricaták voltak, de amikor kiszálltunk, hogy néhány felvételt készítsünk, megele­venedett a holtnak tűnő láva: a repedésekben fehér pamacs­ként hosszú, szálas tüskéjű Opuntia erinaceák díszlettek: fehér szőrcsuhájukban a fekete bazalt legszebb növényei! Tavasz végén rózsáspiros vagy sárga virágok borítják- hajtásaikat. A chisosi csaknem kopasz Echinocereus triglochidiatusok és Cylindropuntia imbricaták után valósággal más fajnak látszó, sűrűn tüskés formák nőttek. Néhány lépés után itt találkoztam először a könyvekből már előttem is jól ismert és hőn óhajtott Yucca baccatával! Húsos, szürke levelei bőrszerűek, vaskosak voltak, enyhe ívben hajlottak vissza a talaj felé. A levelek szé­lét vastag kunkorral szegélyezték a felhámló rostok.



A granti élményektől alig betelve közeledtünk most már egyre jobban Arizona felé. Gallup, szinte teljesen indiánlakta városka előtt 24 mérfölddel tábla jelezte a „Continental Divide”-ot, azaz a Kontinentális Választót, innen a folyók már Nyugatnak folynak. S közben egyre jobban kapaszkod­tunk a Sziklás-hegység hatalmas lejtőlábán, amely az Alföldünkre emlékeztető füves síkság, de amely sok száz mérföl­dön keresztül állandóan emelkedik, míg eléri a hegyvidéki panorámát nyújtó gerinceket! Albuquerque óta 1650 m-ről 2130 m-re jutottunk!



Arizona határán az egészségügyi állomás keltett némi izgal­mat, mert azon élő növényt átvinni nem szabad. De talán nem látszottam kaktuszgyűjtőnek, és így ezt az akadályt aránylag könnyen vettük. A megfigyelőállomás vagy 40 km-rel feküdt Arizona határa mögött, ott, ahol már nem is vártuk. Okát ha­mar megtudtuk: a határtól a Navajo-indiánok területén halad­tunk keresztül és csak Sanders előtt értünk az arizonai kormány­zású területre. Az indiánok pedig nem tartanak megfigyelő­állomást. S megtudtuk azt is, hogy indián területen nagyon kell vigyázni a növénygyűjtéssel, mert rossz hangulatukban könnyen megbüntethetnek, s akkor legfeljebb a Szövetségi Kormányhoz fellebbezhetünk. A Navajo-terület újabb érde­kessége a Cylindropuntia whipplei volt. Törpe bozótjaikat fehér, papírszerű hártyával borított tüskék tették különlegessé. Aztán már borókások és diófenyők jelezték, hogy 2000 m fölött vagyunk, ahol az alacsonyabb hőmérséklet és a bővebb esőzés a fás növények megtelepedését is lehetővé teszi. Hol­brook felé, lassan 1800 méterig ereszkedtünk vissza, érintve a híres „Petrified Forest" Nemzeti Parkot, amely a földtörténeti középkorból reánk maradt megkövesedett fatörzsekről neve­zetes. Késő délután lett, mire Flagstaff közelébe értünk. Nö­vényföldrajzos szemmel csodálatos élmény volt látni, ahogy a „Painted Desert" (festett sivatag) lenyűgöző, de sivár környe­zetéből a tengerszint fölötti magasság változásával szinte per­cek alatt kerültünk a borókás-diófenyves (Juniperus mono­sperma - Pinus cembroides) bokorerdőkbe, majd ismét a siva­tagba. Itt-ott már megjelent a sárgafenyő (Pinus ponderosa), közöttük új, számomra ismeretlen alacsony kaktuszcsomókkal. Alighogy letáboroztunk egy Flagstaff melletti -fenyveserdő­ben, felkapaszkodtam a közeli hegyoldalra, hogy a naplemen­téig még gyűjthessek. A sivatag után valósággal üdének tűnt a gyep, és hófehér virágruhában díszlettek a pursiafácskák (Purshia tridentata). Gyönyörű dísznövények lehetnének ezek nálunk! A domb tetején, a déli lejtőn rezgőszakállak (Cerco­carpus) és apró levelű mahóniák (Mahonia haematocarpa) kö­zött, csaknem fél négyzetmétert borított a Coryphantha arizo­nica párnája. Mellettük - az ablakból is látott medvetalp­kaktusz-csomók - Opuntia macrorhizák - nőttek! Ahogyan kiástam néhányat, feltűntek a jellegzetes, csaknem répavas­tagságú gyökerek, a növény félreismerhetetlen bélyegei. Köz­ben bealkonyodott, s Flagstaff, amit az új élmények hatására mindeddig alig vettem észre, fényárba borult, kirajzolódtak a főútvonalak, s a lassan haladó csíkokként vonuló gépkocsi­áradat.



Bár éjszakáig préseltem, másnap mégis könnyű volt felkelni: irány a Grand Canyon! Flagstaff csak pihenőhelynek számított, az igazi cél a csodálatos szépségű nemzeti park, a Grand Canyon képekről már oly jól ismert, lenyűgöző tája volt. Ahogy a város üde, zöld fenyveseit elhagytuk, felcsillant előt­tünk a San Francisco-csúcs - Arizona teteje! 12 670 láb, tehát több mint 4000 m! Itt azért nem keltette az Alpok fenséges hatását, mert Flagstaff kb. 2000-2500 m-en van, tehát hogy európai hasonlatot vegyünk, úgy emelkedett a fejünk fölé, mint Csorba-tónál aTátra, ahol 1000 m-ről nézünk 2600-ra. Csak­hogy itt hiányoztak a jégkorszak gleccsereitől tagolt finom szik­lacsipkék. Persze mindez csak most, utólagos józansággal vető­dik fel, hiszen a maga nemében minden természeti szépség páratlan és összehasonlíthatatlan. A csúcs igazi varázsát csak később éreztem, amikor két hónap múlva a sivatag felől, a sa­guarok és jukkák birodalmából érkezve pillantottam meg alig kétórás út után! A Fudzsijámához hasonló szabályos körvona­lain már fehér hósapka csillogott!



Cameron után értük el a Kis-Kolorádó kanyonját. Itt már ismét a félsivatagi zónákban jártunk, alig 1500 m-es magasság­ban: mindenütt sötétlő sziklák, kövek. Előttünk hatalmas sza­kadék - mintha a föld nyílt volna meg -, s a romantikus szurdokvölgyben ott folydogált a Kis-Kolorádó. A köveken új növénycsoda, az Opuntia hystricina! Az eddig látott fajok közül, azt hiszem, a legérdekesebb télálló faj! Hamvaskék haj­tásait hosszú fehér és - legalább 8-10 cm hosszú - vöröses középtüskék borítják, valósággal megközelíthetetlen tűpárná­vá téve a növényt. Kísérőjeként szegődött a már korábban látott törpe termetű Cylindropuntia whipplei és az Opuntia phae­acantha.



Ismét szerpentinek ragadtak egyre magasabbra, és a boró­kás hegyoldalakon hosszú száron virágzó agávécsoportok tűntek fel: az Agave utahensis variánsának tartott Agave kaibabensis, amely a Kaibab Nemzeti Erdőről vagy a Grand Canyon felső rétegét alkotó „kaibab-mészkőről" kapta nevét. Itt még elérhetetlen sziklapárkányokon csüngött. Közben 7000 láb magasságban jártunk, tehát durván számolva (3-mal osztva) 2300 m-en. Flagstaff magasságában, ahol évi 550 mm­-es a csapadék és 9 °C-os középhőmérséklet mellett a mi szél­sőséges teleinknél is nagyobb hidegek fordulnak elő, még virul­nak az agávék, amelyek a hazai sziklakerteknek kiemelkedően szép díszei lehetnének! Alig vártam a Grand Canyon-i túrát, amikor majd közelről is megfigyelhetem a növényt.



A „South Rim", azaz a „Déli Perem" letörésénél elénk tárult a Grand Canyon! Hatalmas, monumentális teraszok s a szik­lafalak között lent, 1700 m-es mélységben keskeny, csillogó szalag volt a falak közé szorított Kolorádó folyó! Fentről, a fenyvesek árnyas hűvöséből Arizona csaknem összes klíma­zónáján (és vegetációs övén) végigpillanthattunk! Szemünk előtt fogytak el a fenyvesek, majd egy széles teraszon, ahol a napfénytől sárgásan izzó félsivatag ragyogott, már csak törpebozótokat, parányivá törpült jukkafácskákat és jobbra­balra dőlő agávészárakat fedeztünk fel messzelátónkkal. S jól látszott az is, hogy a folyó felőli utolsó völgy szikláin már a bozótok is eltűnnek, ott már csak a szárazságtűrés aszkétái, a kaktuszok élhetik túl a hatalmas hőséget és az alig 150 mm-es évi csapadékot!



Két biztos út vezet le a mélybe ezen a szakaszon : a „Kaibab Trail", azaz a Kaibab-turistaút, és a „Bright Angel", a „Fényes Angyal". Az út előtt tábla figyelmeztet a veszélyekre: csak jó kondícióban levők vágjanak neki az útnak, vigyenek legalább 1 gallon (azaz kb. 3 liter) ivóvizet, s az időt úgy osszák be, hogy lefelé az út könnyű, ám a visszaút legalább három-négyszer annyi időt vesz igénybe. Indulás előtt jelentkezni kell a Park­ ranger állomáson, s végül hozzátették, hogy a helikopteres mentés nem mindig igényelhető, és költséges is. Betértünk a turistaközpontba. Igencsak meglepődtünk, amikor a tábor előtt várakozók tömegét megláttuk! Hiába, ilyen közkedvelt kirándulóhelyet kockázatos nyáron látogatni, amikor turisták, diákok ezrei keresik fel a nevezetesebb látnivalókat. Legszíve­sebben továbbmentem volna rögtön, ha nem éreztem volna, hogy e kirándulóhelyi zsibvásár, üzletek, autók, reklámok csak itt tömörülnek a Déli Peremen, ahol autóval is elérhetők a fenséges szirtek, és ahol a hosszú sivatagi út után oly üdítőek a fenyvesek. Odalent csend van, a háborítatlan természet éli világát - s a Kolorádó éppúgy mossa csendes rohanással part­jait, mint száz évekkel ezelőtt a vad romantika korszakában, amikor a kelet-nyugati átkelés rettegett, félelmetes akadálya volt. A peremen állva egy pillanatra elgondolkodtam, mit érezhetett á Nyugat aranyától hajtott vándor, amikor meg­mászta az Appalache-et, végigvándorolt a perzselő, szomjazó prérin, megmászta a Sziklás-hegység és a - csak térképen sík - Kolorádó-plató sziklafalait. Elétárult a hatalmas nyílás a föld felszínén, amelyben lenn, ha nem is a pokol tüze, de a perzse­lően forró nap égetett, s ahol áthatolhatatlan sodrással áramlott a Kolorádó folyó feneketlen víztömege. Ha sikerrel vette az akadályt, hetekig tartó út következett, amely a Mojave-siva­tagon vezetett keresztül - vagy egy kicsit északabbra a Death Valley-n, a Halál Völgyén. És ha az ötödik „sárkányfej" is porba hullt, jött a hatodik - a Sierra Nevada hatalmas hegy­lánca, amelyen ma is csak három helyen van átjáró, kettő San Francisco vonalában, Reno felé, egy pedig egészen délen, a Tecachapi hágón keresztül. E hágókat eltalálni nem volt könnyű feladat! És hogy volt a sárkánynak egy hetedik feje is, azt bizonyítja, hogy sikeres érkezés után is csak keve­sen mondhatták el, hogy arannyal tömött zsebekkel távoztak a Golden State-ből! Azt hiszem, e gondolatsorral nem lehet­tem egyedül azok között, akik lenéztek a kanyon mélységébe, és egy percre - bármi is hajtotta azokat az embereket - tisz­telettel kellett adózni nekik, a vadnyugat meghódítóinak!



Abból, hogy nem volt helyünk, számolnunk kellett azzal, hogy a szigorú fegyelmet tartó parkőrség elküld majd minket, ha csak úgy az út szélén félreállva - vagy az erdő csendjében parkolva - töltjük az éjszakát. Így a több napos lovastúra gondolatát el kellett vetnünk. Maradt az egyetlen megoldás, hogy egyedül ereszkedem le - ameddig jutok -, és amint világosodik, továbbhajtunk. Arra az esetre pedig, ha netán éjjel elküldik a kocsit a parkból, megbeszéltünk reggelre egy találkozót. Ezzel, hátizsákkal és egy naranccsal a zsebemben útnak indultam. Húgom még utánam szólt, hogy vigyek ma­gammal egy üveg narancslevet, de, gondoltam, az idő rövid, úgysem jutok messzire, kár cipelni, Hej, mennyit álmodoztam később erről az üveg narancsléről!



A kanyon első szerpentinjei a kaibab-mészkőbe vájt lépcső­ként kanyarogtak a mélység felett. Két és fél ezer méter maga­san, diófenyők, borókák s ellaposodó koronájú sárgafenyők kapaszkodtak a sziklákon. Mindjárt az első méterek után feltűntek a „kaibabi agávék" (Agave kaibabensisek). Sűrű, sugarasan álló levelektől tömött harminc cm-es tőrózsájuk maga a nap ragyogó fény-árnyék játéka! Nem lehetett nem gondolni a hazai sziklakertekre, amelyekből e különös, tel­jesen télálló agávék oly indokolatlanul hiányoznak! Mögöttük bogyósjukka-csoportok nőttek, közönséges volt mindenütt, a platón, a fenyők félárnyékában éppen úgy, mint itt lent a sziklafalakon. Grantnál, ahol még az első találkozás élményé­vel hatott, bazalton nőtt, itt mészkövön. Ott kis termetű volt és egészen kékesszürke, levelei lefelé kunkorodók - itt na­gyobbak, zöldesebbek, szélesebb levelűek.



A mészkőzónát elhagyva a homokkő övébe értem. A falban primitív, karbonkorból reánk maradt hüllők és kétéltűek ma­radványai tanúskodtak az egykori élővilágról, sőt lejjebb, a homokkőben ősállati lábnyomok, őspáfrányok és rovarok is fennmaradtak. Ezeket néhol - a helyszínen rögtönzött tárlók­ban - üvegfalon keresztül mutatták be.



Gyorsan haladtam lefelé, és 1900 m körül különös jelen­ségre lettem figyelmes : a fent még teljesen törzs nélküli bogyós­jukkák itt már törzset neveltek, mintegy jelezve, hogy itt már enyhéb~ek a telek. Az életforma és a külső morfológia, feno­tfpus jól mutatja a kontinentális pálmaliliomok klíma szerinti változékonyságát, amely oly gyakran vezeti félre a rendszere­zőket! Körülöttük, a Kis-Kolorádó kanyonjánál látott Opun­tia hystricinák borítottak valóságos szőnyeget a vöröslő homokkőre, a kora tavasz tűzpiros virágú sünkaktuszával, az Echinocereus engelmanniival. E bizarr szépségű tüskeször­nyeteggel itt találkoztam először, de aztán végigkísért a Mojave­-sivatag és Arizona kaktuszos tájain, szinte mindenütt.



Ahogy szárazabbá vált a klíma, lassan fogytak az agávék és 1300 m körül már hírmondó sem maradt belőlük. Helyet­tük, számomra újdonságnak, megjelentek a fél métert is elérő, törpe fácskaként felálló Opuntia chloroticák, a porlepte, perzselt ürömcserjék között. Közben végighaladtam az alsó­kambrium üledékéből származó szürkészöld hatású „Tonto­teraszon", amely az utolsó nagy, széles lejtő volt a folyóig. A sziklapárkányon a balatoni kertünkből már jól ismert tüske nélküli, bársonyos „hódfarkú" kaktuszok (Opuntia ba­silarisok) Grand Canyon-i formái nőttek. Lekerekített csú­csú, bársonyos hajtásai tüske nélküliek és látszólag ártalmat­lanok voltak. Ám, ha hozzáérünk, a parányi glochidiumszőrök tömege tapad ránk, ami kellemetlenebb a tüske szúrásánál is. Most, virág nélkül, kiaszottan és porosan mit sem mutattak ahhoz a szépséghez képest, amit a tavaszi képeken látni, ami­kor kékesszürke hajtásaikat a piros minden árnyalatában játszó ragyogó virágok tömege borítja. Végre elém tárult a Kolorádó folyó: közvetlenül alattam hömpölygött, de még mindig több száz méteres mélységben. A már eddig megtett hatalmas út után a visszatérés gondolatától kissé megrettenve, a hátralevő szakaszon csaknem futva ereszkedtem a folyóig. Ezen a sza­kaszon--alig 700-800 m-es magasságban - a már jól ismert medvetalpkaktuszok (Opuntia engelmannii) mellett ismét egy ú j kaktuszfaj, egy valódi hordó- („barrel") kaktusz, a Ferocactus wislizenii tűnt fel. Kampósan behajló hatalmas tüskéivel való­sággal vöröslött a sziklákon! A rég elmaradt Yucca baccata helyett az utoljára El Pasonál látott Y. elata szárazságtól korcs, törpe fácskái nőttek, méreteikkel szinte emlékeztetve a japánok edényekbe szorított törpeországbéli fenyőfáira, juhar­jaira. Ismét bizonyságul szolgált ez a fás növények csodával határos túlélőképességére, ahogy faji korlátaikon belül a külső morfológiai átalakulás hihetetlen széles skáláját mutathatják. A merev szisztematikusok - rendszerező kedvükben - e nö­vekedési formákat könnyen elnevezhetnék új fajnak vagy leg­alábbis formának, amelyre jellemző, hogy törzses, levelei csaknem szálasak, és alig 20-25 cm hosszúak. Ám botanikus kerti környezetben a parányivá zsugorodott jukkafák erőtel­jes, friss hajtásai mellett rövidesen eltűnnének a korábbi mor­fológiai bélyegek, feloldódva a faj ősi, genetikai adottságai­ban. A szemem előtt törzs nélküli növényből törzses fácskává fejlődő Yucca baccaták és minifácskákká zsugorodó Y. elaták egyre jobban megvilágították előttem az amerikai botaniku­soktól már oly sokszor tárgyalt „Yucca-problémát", amely utam további szakaszában újabb és újabb benyomásokkal gaz­dagodva - látszólag egy rc jobban bonyolódva is - mind vi­lágosabbá vált.



Leértem a folyópartra. Cserjés füzes kísérte a vízáradatot, s én a szomjúságtól és a hőségtől kissé elgyötörve szinte me­nekültem a folyóba, amely tiszta volt és meglepően hideg.



A víz kellemesen lehűtött, és végre ihattam is, de máris gon­dolnom kellett a visszaútra. A rövid pihenő utáni első lépések­nél azonban éreztem, mennyire igaza volt az út elején olvasott felhívásnak, amely legalább négyszeres időt számított a vissza­útra! Fél háromkor indultam fentről, négy órakor voltam lenn - ami valóban teljesítménynek számít -, de ha másfél óra helyett egy nyugodtabb, két-három órás leereszkedéssel számolunk, akkor leglább 8-10 órának kell lennie a vissza­útnak! Nem csoda, hogy a Grand Canyon-i túrát a legtöbben lóháton teszik meg, és kétnapos útnak szánják. A sziklák most még jobban izzottak, és az előttem lépcsőként húzódó teraszok látványa most nem vonzott annyira, mint lefelé. S persze háti­zsákom is, kaktuszokkal megrakottan, jócskán megnehezedett. Ismerős növények mellett haladtam el, s ismerősként néztem azokra a sziklákra,is, amelyeket lefelé mint izgalmas célpontot láttam magam előtt. Hat óra felé értem el a széles sivatagi pla­tót, amely 1300 méter magasságban terült el. Még 3600 láb, tehát 1200 méter volt hátra, s hátizsákom szinte lépésről lé­pésre nehezebbé vált. S bár jót ittam lent a folyóból, mégis szomjúság kezdett gyötörni, amely egyre kellemetlenebb lett: a forró száraz levegőtől a szám egyre jobban kiszáradt, bőröm cserepesedni kezdett. Az előttem levő platókat mindig az utol­sónak hittem, de ahogy felkapaszkodtam, mindig újabb és újabb tárult a szemem elé. S bár a növényzetből láttam, hogy még félúton sem lehetek, mégis mindig reményt keltett bennem egy-egy újabb lépcsőfok megmászása. Este nyolc órakor értem cl az Opuntia hystricinás, Echinocereusos teraszt, ahol már csaknem teljesen rám sötétedett. Hűvös este helyett azonban maradt a meleg: a völgyből forró, száraz áramlat indult meg, s körülöttem nem volt más, csak forró kő! S közben a szom­júság újabb tünete: nem jött ki hanga torkomon. Ekkor érez­tem, hogy mit jelentett volna az üveg narancslé, amelynek súlyát megspóroltam! Igazi, „sivatagi" vánszorgás kezdődött. Ie gyre lassabban haladtam fölfelé, s már nem törődtem azzal sem, hogy hátizsákomból és a hátamon átvetett plasztikzsákból hulló kaktusztüskék és glochidiumok böktek, szúrtak, minde­nütt. Attól féltem, hogy ha hajnalig sem érek fel, talán riaszt­ják majd a mentőszolgálatot, s akkor bizonyosan meg kell válnom a begyűjtött növényektől.



Hajnali négyre érkeztem fel, s amikor kiléptem a kanyonból N megfogtam az első üde zöld fenyőt és fűcsomót, alig tudtam hetelni velük, valósággal úgy éreztem, hogy lüktet „ereikben" a víz: a „Víz", a sok forró kő s a szomjúság után. Igazi siva­tagi élmény volt ez, amely sok tapasztalattal szolgált későbbi sivatagi bolyongásaimhoz, amikor már sohasem indultam el törhetetlen edénybe zárt ivóvíz nélkül. Az ösvényen nem fenye­gethet senkit életveszély - a kanyon ellenőrzés alatt áll, de aki a Mojave-sivatag vagy Dél-Arizona szinte megtévesztésig hasonló sziklás hegyei között eltéved víz nélkül, az nagyon könnyen áldozatul eshet! Végre megtaláltam a fák alatt par­koló kocsinkat. Egy életre belém vésődő, felejthetetlen élmény volt, amikor a kellemesen hűs narancslevet a számhoz emeltem, s kiittam az utolsó cseppig, éppúgy, mint a mellette álló flaskó­nyi tejet s azt a néhány doboz sört, amit még találtam. S ahogy reggel kaktuszaimat céduláztam, húgom és Ottó odajött mel­lém, büszkén bontva ki egy nylonzacskót, amelyben egy szép Coryphantha arizonica lapult. Kárpótlásul gyűjtötték - még este - a sárgafenyők alatt - az elmaradtnak vélt Grand Canyon-i túráért.



Kommentek a bejegyzéshez