Nincs engedélyezve a javascript.

Témák

A Föld kertészeti jelentöséggel bíró növényei
A Pinus nemzetség
Általános
Balatoni Riviéra
Bambuszok
Bio növények
Borókák
Cédrusok
Ciprusok
Délközeli kertek
Egzóták a magyar kertekben
Energianövények
Érdekességek
Fenyők
Gyümölcstermö növények
Jegenyefenyők
Kerttervezés
Klimatológia
Könyvajánló
Lucfenyők
Mahóniák
Növényleírások
Növénytermesztési tanácsok
Pálmák
Pálmaliliomok
Tölgyek
Dr. Debreczy Zsolt

Az atlanti partokon, ahol áznak a kaktuszok

A napok gyorsan teltek. Lassan minden együtt volt a több hónapos utazáshoz, amely - a kiterített felszerelések láttán ­már kezdett expedíció hangulatú lenni. Lassan megszoktam, hogy itt, New York környékén szinte naponta végigseper a zá­por, hogy aztán párás, szubtrópusias, bágyasztó meleg váltsa fel. (Hiába- ez az atlanti klíma.) S vártam, szinte belső izga­lommal, hogy milyen körülmények között bukkanok rá az at­lanti óceáni partok kaktuszaira és pálmaliliomaira.



Már napok óta bolyongtunk kis buszunkkal az amerikai kelet dús esőktől áztatott erdőiben, ahol, mint nálunk a ker­tekből, kacsingattak ránk a jól ismert európai dísznövények, a magnólia- és tulipánfák, a platánok, varázsdiók és még sorol­hatnám a fajok százait. Igen, itt őshonosak, vadon, szabadon tenyésznek az Európában féltett díszfakincsek! Végighaladtunk az Atlanti-óceán partján, a Chesapeake-öböl mentén - és Nor­folk homokján megláttam az első jukkákat, a Yucca fila­mentosát, amely külsőre egészen más volt, mint nálunk: leve­lei kanalasan szélesedtek a csúcsok felé, majd szélei hirtelen, tompán futottak össze, s az alsó levelek sem törtek vissza vagy hajlottak finom ívben, hanem mereven törtek kifelé sugár­irányban. Ezt a növényt a Yucca filamentosa változatának (var. concava), mások pedig önálló fajnak (Yucca concava) tartják. S mindjárt mellette ott nőttek a törzses fajok is: a Y. gloriosa, amely éppoly merev tartású volt, mint a Y. fila­mentosa előbbi variánsa, szemben a baranyai kertekből, teme­tőkből már nálunk is jól ismert, kecses ívben visszahajló levelű Y. recurvifoliákkal. Mindkét törzses faj tipikusan szub­trópusi pálmaliliom. A klíma itt enyhe: a nyarat hűtik, a telet fűtik az óceán áramlatai, s bár a tél általában enyhébb, mint nálunk, azért a télen hideg, hatalmas szárazföldi területekről betörő légáramlatok könnyen lehűtik a hőmérsékletet - 15­-20 °C alá.



E fajok valamikor, a harmadkor melegebb, párásabb klímá­jában sokkal messzebb hatoltak a kontinens belseje felé, és csak a jégkorszak szorította őket az akkor is enyhébb klímájú óceáni partokra!



S végre az első kaktusz is előkerült. A homokon hevert, jókora foltokban, s benne régi ismerősömet, kisdiák korom első télálló kaktuszát, az Opuntia compressát ismertem fel. A nedves tél az oka, hogy itt csak kevés kaktuszfaj él: a csapa­dék 1000 mm felett van, tehát közel kétszer annyi, mint a hazai átlag. Ilyen klímában kaktuszok csak ott élhetnek, ahol sohasem borítja őket a bő esőktől nevelt, sűrű árnyát adó szubtrópusi növényzet. Ilyen terület a tengerpart napon gyor­san kiszáradó homoktalaja, és hasonló adottságúak az Appa­lache-hegység lejtőinek kopár sziklakibukkanásai is. A laza talaj magába szívja és éppoly gyorsan át is ereszti magán a vizet, s a felső réteg szinte percek alatt újra kiszárad, a hegy­oldalakon pedig a víz egy része elfolyik a felszínen a lejtő irá­nyában, más része pedig szintén mélyre szivárog a laza kőzet­törmelékben. Így aztán a sekélyen gyökerező kaktuszok vala­melyest kaktuszklímába kerülnek, s csupán a levegő magasabb páratartalma jelent különbséget az igazi, félsivatagi kaktusz­klímával szemben. A dúsan üde zöld környezet azért valamiben meglátszik az atlantikus kaktuszokon: nem vagy alig tüskések. Mintha tudnák e kaktuszok, hogy a zöld fű és az ízletes lombú fák közelében nem kell tartaniuk az éhező vagy szomjazó álla­toktól!



A jukkák életkörülményei némileg eltérnek, gyökereik mé­lyebbre hatolnak, elérik az állandóan nedvesebb alsó rétege­ket - így egyszerre kapják a nap forró hevét és a bőséges víz­ellátást. Örültem e megfigyeléseknek, mert teljesen egybeestek és magyarázatul szolgáltak itthoni tapasztalataimnak: a bősé­ges vízellátás és a növekedéshez már optimális meleg itt szükségszerűen mindig egybeesik. A növény itt gyorsan s csak­nem egyszerre hozza ki az azévi növekedést jelentő leveleit, s kifejlődve, beéretten, fejlett, tömör „rozettarüggyel” várja a tél megpróbáltatásait. Az ilyen fejlődési ritmus gyakran hiány­zik nálunk, tavasszal hol a-víz elegendő, de a meleg nem, hol pedig a melegből lenne elég, de nincs eső! S a szakaszosan, las­san fejlődő növény felkészületlenül megy a télbe, sőt ha az azévi növekedési energiája nagy, az enyhe őszi esők hatására ismét „beindul” s teljes növekedésben kapja a fagyokat.



Észak-Karolina homokján újabb növényneveket jegyezhet­tem naplómba: a parti dűnék homokján gyökerező áloé-juk­kákat (Yucca aloifoliákat) és két újabb, kis termetű heverő kaktuszt, az Opuntia drummondiit és a répaszerűen megvasta­godott gyökerű Opuntia pollardiit. Életkörülményeik hason­lóak az előbbiekéhez: dús esők, pára s nap hevében felmelege­dő laza homok, a Yucca aloifolia gyökerei pedig mélyebb réte­gekből, biztos vízforrásból kapják a legnagyobb hőségben is az éltető vizet! S ekkor hirtelen eszembe jutottak az otthoni, nyárra szabadba helyezett, kaktuszok közé ültetett, kis csöke­vényes áloé-jukkák: hát ezért nem látni nálunk sehol dúsan fejlődött, életerős példányt!



Lassan eltávolodunk az óceántól, átvágtunk az Appalache ­és az Alleghany-hegységen. Jó időre eltűntek a pozsgások, de még a jukkák is. Figyelmemet a gazdag szubtrópusi erdők csodálatos flórája kötötte le. Észak-Amerika növényzete - fő­képpen fái, bokrai - nagy élményt jelentenek az európai botanikusnak. Úgy érezheti magát, mintha visszaszületett volna egy évmilliókkal ezelőtti Európába, ahol a harmadkor erdőiben jár, az azóta kontinensünkről már rég kihalt „ősi növénykövületek”, magnóliák, Sassafrasok, tupelofák (Nyssa), ébenfafélék (Diospyros) között... A fákra lilaakác, trombita­folyondár és golgotavirág csavarodik és egy örökzöld lián, a japán lonc, amely a Távol-Keletről települt a kontinensre.



Leértünk Georgia sík területeire, majd Floridába. Panama City mellett pillantottuk meg a Mexikói-öblöt. A tengerpart dűnéi között furcsa kontraszt: törpepálmák és kaktuszok! A dűnék mélyedéseiben vizenyős, mocsaras talajban heverő törzsű pálmák (Serenoa repens) nőttek, örökzöldek és mocsári fenyők (Pinus serotina) között. Egészen más volt a növényzet néhány méterrel arrébb, a dűne lejtőjén. A gyorsan száradó homokban ritkás koronájú fenyők (Pinus clausa) és alacsony tölgyek (Quercus chapmanii) között egy hosszú tüskés törpe­kaktusz nőtt, az Opuntia drummondii! Itt, ahol a nap forróbb, a homok gyakrabban száraz, jóval tüskésebb volt, mint északabbra. Aztán jó időre megint eltűntek a kaktuszok, helyettük spanyol mohával (Tillandsia usneoides) borított óriásfák, mo­csárciprusokkal benőtt mocsarak, a „Bayou-k”, között halad­tunk keresztül. Az út néhol nem volt más, mint egy óriási hídrendszer, amely négy szalaggal ívelte át az egykor alligáto­rokkal teli, áthatolhatatlan vízországot. De nyugat felé halad­tunk! S amikor Port Arthurnál átléptük a texasi határt, már csak napok és órák választottak el „kaktuszországtól”.



Kommentek a bejegyzéshez