E szubtrópusi fenyőfaj jól átvészeli a legkomolyabb európai hidegeket is. Kontinensünkön az első magok 1875-ben jutottak el M. Vilmorin franciaországi kertészetébe, Angliában 1897-ben vetették először. Az e küldeményből felnőtt növények már megközelítik a 20 méteres magasságot.

            Rogowban (Lengyelország), ahol a klíma zordabb a miénknél, sok szép kínai selyemfenyő példány tanúskodik a faj jó tűrőképességéről és Malonyán is található néhány termetes, már hosszú évek óta termő fa. A Debreceni Botanikus Kertben nemrég hozta első tobozait egy 4-5 méteres példány. Hasonló méretűek a kámoni fák is: fiatal növénykék már a legtöbb hazai arborétumban fellelhetők. Bár a kínai selyemfenyő sok tekintetben nem éri el a már szélesebb körben ismert himalájai selyemfenyő (P. wallichiana-griffithii) szépségét, a himalájai fajtól eltérően nem ezüstös-hamvas, hanem olajfényű, lágy, világoszöld lombozata, égövünkön sokáig bokros koronája és viszonylag korán, „szemközelben” megjelenő érdekes tobozai miatt több figyelmet érdemelne. A fiatal fák koronája ritkás, az alsó ágak sokáig a földig hajlanak és a növénynek eleinte bokorfa jelleget adnak. A hajtástengely zöldesszürke, olajzöld fényű, a törpehajtások (tűnyalábok) ritkás spirálba rendeződnek. A tűlevelek ötösével állnak, 10-15 cm hosszúak, elállók vagy idősebb fán, illetve a vékonyabb oldalhajtásokon kissé csüngők. A tobozvirágzatok május végén, június elején jelennek meg, tobozai 7-16 centiméteresek, egy-hármasával fejlődnek, csúcsi részük felé kúposak vagy félgömbszerűen lekerekedők, előbb fényes olajzöldek, éretten megbarnulnak, ráncosodnak, kissé a nevadai cirbolyára (P. flexilis) emlékeztetnek. A babszem nagyságú magok csaknem szárny nélküliek.

            Nyugat-Kína szubtrópusi, magas hegyvidékein, elsősorban sziklás, napfényben bővelkedő termőhelyeken él. Areája kis területen Burmába is átnyúlik, rokon fajai (vagy változatai) pedig Japánban és Taiwan szigetén fordulnak elő.

            Hazánkban telepítése főként a párásabb, kiegyenlítettebb klímájú vidékeken: délnyugaton, nyugaton és a folyóvölgyekben, magasabb talajvízszintű területeken, öntéstalajokon ajánlott, de öntözés mellett úgyszólván mindenütt sikerrel felnevelhető. Száraz helyen is megmarad, de ritkás koronája a rövid tűkkel nem elég mutatós. Párásabb helyen különösen a nagylevelű és lazán elterülő, visszahajló lombozatú örökzöldek hatásosak a kínai selyemfenyő környezetében, mint a babérsom (Aucuba), a bangiták (Viburnum rhytidophyllum, V. buddleifolium), éplevelű magyal-formák (például Ilex X altaclarensis Camelliifolia), ahol lehet, babérrózsák (Rhododendronok), visszaívelő ágazatú madárbirsek (Cotoneaster salicifolia, C. watereri, C. lacteus, C. glaucophyllus), botnád, félnád, törpebambusz (Phyllostachys, Pseudusasa, Sasa). A selymes lombú idősebb példányok közelében hangulatos pihenőhely alakítható ki. Az őshazánál szárazabb, hűvösebb égövünkön a kínai selyemfenyő példányai általában bokrosan, elágazóan nőnek és csak később tör ki néhány vezérág. Egész csekély beavatkozással, korona-alakítással sok helyen célszerű ezt az alacsonyan elágazó, oldalirányban terebélyesedő formát megtartani. A fiatal kínai selyemfenyőket szigorúbb télen ajánlatos valamelyest takarni.

2010-ben megjelenő CONIFERS AROUND THE WORLD megrendelhető a következő oldalon: 

http://www.dendropress.com/