Az aranyláz nyugatra tartó, megtépett vándorai Kaliforniába érve megcsókolták a földet, és egyszerű, önfeledt dallamban törtek ki: „California here we are, here we are...", s bár kissé sajnáltam a búcsúzást a hozzám oly közel álló sivatagi világ­tól, engem is elragadott a Kaliforniába érkezés kíváncsi öröme s az Ottóból és Ildi húgomból kitört régi dallam - ők ugyanis már tényleg várták a búcsú pillanatát a forróságtól és a „sivár” tájtól.

Kalifornia! „Golden State”, az „Arany Állama”; Holly­wood - rejtett életű filmsztárokkal, csilingelő cable-caros San Francisco, hófedte Sierrák mamutfenyőkkel és pálmafás tengerpart! Kalifornia európai tömörséggel változatos: ten­ger, narancsligetek, hegyek, minden együtt van! Álmaim Kali­forniájához képest mégis csalódást okozott: a sivatag nyugal­ma után az őrült forgalom, a vendégváró kempingek helyett a szigorú beosztás és ellenőrzés, s a táblák, amelyeken ez állt: „minden hely foglalt”. A híres tengerparton hűvös szél áram­lott a tenger felől, és a víz csípett, akár a Keleti-tengeré; fürödni csak azért fürdött az ember, hogy „ha már itt van", a Csen­des-óceánban is megmártózzék.. S a természetes, megszokott nyár ez; reggel tejfehér, sűrű köd ül a tájon, amelyet csak délfelé közeledve tud áttörni a meleg napsugár. Hiába, itt siklik el a partok előtt a hideg Kaliforniai-áramlás. Könnyű szív­vel mondtunk hát le a tengerparti életről, és helyette a mese­szép Sierra Nevadába tettünk egymásba érő kirándulásokat.

A Sierrák jukkája - a Hesperoyucca whipplei

Amikor átléptük a San Bernadino és a Mojave-sivatag hatá­rát, a Sierrák jukkája még elérhetetlen sziklafalakon csüngött fölöttünk ; s ott szürkéllett a tengerparti meredek hegyoldalakon is végig, ahogy észak felé tartottunk, San Franciscónak. A jó utak autópályák - amelyek csodálatra méltóan hálózzák be Amerikát - most ellenem dolgoztak: hol elérhetetlen volt a növény, ahol megláttam, hol pedig nem tudtunk megállni. S most itt volt végre előttem teljes szépségében a Sierra Nevada déli lejtőjén, a Sequoia Nemzeti Park határán. Tőlünk keletre magasodott a Whitney-hegység csaknem 5000 m magas csú­csa, nyugatra pedig messze elláttunk a mammutfenyők és folyami ciprusok (Calocedrusok) tompa kúpjai között a sár­gára égett kaliforniai medencére. Néhány perce még törpék voltunk a hegyi mammutfenyő (Sequoiadendron giganteum) óriás erdeiben,-most viszont óriások voltunk a déli sziklalejtő bokorerdei, a „chaparral" törpefái között. És itt, 1500-­2000 m-es magasságban szinte mindenütt a Hesperoyucca szürkés gömbjei tűntek szembe, égnek álló termésfürtjeikkel. Ebben a magasságban a tél már hideg, vastag hó borít mindent, s az utak jó részét télire le kell zárni. A tavasz még hűvös és nedves, majd beáll a szárazság, amikor valósággal kiégnek a virágzó lejtők, és a fákon összecsavarodnak a levelek. A tavaszt kell tehát kihasználnia a növénynek a gyors fejlődésre és virág­zásra. A fák alatt a gazdag talajban méteresre is megnőnek, máshol, a keskeny sziklarepedésekben alig 10-20 cm magas, rövid levelű, több tőrózsából álló gyepet képeznek. Ez utóbbi forma lehet oly elterjedt a hegylánc mojave-sivatagi oldalán, ahol a szárazabb klímában már gyepesedő formája (var. caes­pitosa) nő. A legsajátosabb a virágzat: széles, vaskos alapból indul, mint az agávéknál, szokatlan módon tömött, sűrű, de a virágok szabályos jukkavirágok. Okoz is elég vitát a növény elhelyezése a jukkák rendszerében, mert bár a többi faj is változatos, a vékony szalaglevéltől a húsosig és a száraz tok­terméstől a bogyósig, mégis legjobban ez a faj tér el a többitől. Életformája is sajátos, a virágzó növény minden energiáját a virágzat kinevelésére adja, és a termés érése után a tő el is pusztul. E tulajdonságtól csak a sarjadzó formák térnek el.

Más jukka nem é1 a mediterrán Kaliforniában: a Yucca schidigera, a Y. baccata és a Y. brevifolia csak a Mojave-­sivataggal terjed Kalifornia területére, és csak így tartozik a kaliforniai flórához. Ugyanez vonatkozik a kaktuszokra is, azzal a különbséggel, hogy a Mojave-sivatag növényein kívül néhány sajátosan kaliforniai kaktuszfaj is él a terület déli részén és a Mojave-sivatag felé néző hegyláncokon: így a hód­farkú kaktusszal (Opuntia basilarisszal) rokon Opuntia tre­leasii és a háromtüskéjű sünkaktusz (Echinocereus triglo­chidiatus) sajátosan göndörödő tűjű változata (var. mojavensis). Az egyetlen mediterrán „téliesős" éghajlat alatt élő medve­talpkaktusz a tengerparti lejtők, a Coast Range Opuntia phaeacantha megjelenésű, de piros virágú növénye: az Opuntia vaseyi. A fagymentes tengerparton rég letűnt korból hozta magával fagytűrő képességét.

Fák és cserjék préselésével teltek a napok, s közben hajtott az idő: készültem egy magányos sivatagi csavargásra, ahol majd hosszú heteken át nem lesz más útitársam, csak a háti­zsák, a „Grayhound" (Agár-) autóbuszok és a kaktuszok, jukkák tarka világa. Az indulásig még a könyvtárak, herbá­riumok „sötétzárka"-napjai jöttek, hogy kirajzolódjon előttem az elkövetkezendő időszak részletes útiterve. Kalandozásaimat magányosnak terveztem, ám végül mindig számíthattam újdon­sült barátaimra, a „scientia amabilis", e „szeretetre méltó tudomány" lelkes amerikai híveire.